
"Nem, ehhez a recepthez most nincs fotó. Biztosan lesz majd valamikor, mert nagyon finom lett, de most nincs. Nem fotóztam késő este, egyszerűen nekiestünk és elfogyott, mire észbe kaptam, hogy legalább két kanállal félretegyek.
No azért ez nem jelenti azt, hogy most már soha nem lesz kép. Azért el lehet képzelni egy nagyjából karalábéfőzelékszerű valamit sok-sok petrezselyemmel, ugye? Nahát, ez pont olyan. Csak sokkal finomabb ! :))"
Ezt írtam egy bő hónapja, amikor posztolni akartam, ki tudja, mikor van mostanában karalábészezon, nem vagyok igazán egy locavore fajta. Aztán elkészült még egyszer, és szépen lefotóztam. Remélem tetszik, mert az ízét nem tudom átadni. Mondom, olyan, mint a karalábéfőzelék, csak sokkalta finomabb.
Utolsó spárgarecept ebben a szezonban, ami annyira jól sikerült, hogy nem tudja megvárni a következő tavaszt.
A tejszínben párolt tökfőzelék alapján készült, ezért mondhatnám azt is, hogy főzelék, maradjunk annyiban, hogy nálunk vacsora volt lepénykenyérrel és egy pohár fehérborral.
El kell mondanom, hogy a lentebb leírt joghurtszósz nem teljesen fedi a valóságot... :) Volt még benne ez meg az, de nem találom a jegyzeteimet, ahová felvéstem. Ha meglesz, itt pótolom, ugyanis igen jó kontrasztot alkotott a forró tejszínes spárga ezzel a hideg, fűszeres joghurttal. És persze a hibiszkuszsó sem volt utolsó látványnak :)
Nevében főzelék, kinézetre főzelék, még sem az. De hát akkor mi?
Gondolom mindenki unja már a főzelék elnevezésén való évődésemet, írtam már róla eleget. Viszont továbbra is fenntartom, mert képtelen vagyok máshogy gondolni, hogy egy fűszeres, saját magától zamatos, összepárolt zöldséges valami nem feltétlenül magyar főzelék, ha azt nem liszt és tejföl - urambocsá' keményítő vagy joghurt - tartja össze.
Nem, az egy egész más kategória. De ha egy "növényi részekből készülő főzött, sűrű, mártásos étel" is főzelék, ám de legyen, de jó lenne a két dolgot valamilyen módon megkülönböztetni.
Sokan leírták már, hogy a háború előtti magyar konyhában a főzelék még olyan volt, amit én is elképzelek. Átnéztem a régi kiadású szakácskönyveimet - horváthilonkát természetesen hanyagolva -, és abban is staubolják a tököt és tejfölözik a babot. A pirítás és a magával sűrítés módszere valószínűleg még száz évvel azelőttre tehető, de mielőtt nagy butaságokat leírnék, kéretik elolvasni Bűvösék értekezését a főzelékről (illetve az összes többi főzelékes bejegyzést), ezekben minden benne van, sőt még több is, ami teljes egészében kielégítheti kiváncsiságunkat. /...../
Ezzel a főzelékkel biztosan nem lehetett volna engem az óvodából kikergetni, mert ez nem OLYAN főzelék. amit én nem szeretek, semmi liszt, semmi tejföl, semmi szétázás. Ez luxusfőzelék, ha egyáltalán lehet annak nevezni, de mindegy is, sőt az is lehet, hogy óvodáskoromban még az ilyenért sem rajongtam volna.
De ma már igen. Nem is főzelék ez számomra, de kiokoskodtam magam már a főzelék determinációján, szóval hagyjuk. Ez úgy jó, ahogy van. A recept Gabojszától származik, és most a képet is tőle lopikáltam el, mert a mienkről technikai felszerelés - és feltehetőleg lehetőség hiányában is - kép nem készült. Amúgy szerintem mindenki el tud képzelni egy tál tökfőzeléket, rajta egy szeletke hússal, optikában sok újat az enyém sem tudott volna mutatni, na de az íze!
Életem első tökfőzeléke további tökfőzelékfőzést von majd maga után, ez már biztos.
Amúgy kicsit trükkösre sikerült, ami még jobban feldobta a főzeléket. A hús boros szaftját sütés után beredukáltam, ezt kevertem bele a főzelékbe, az intenzitása ezek után nyilvánvaló, nagyon finom lett, helló tökfőzelék, te már maradsz! :)
Jó messzire el kellene mennem most ehhez a káposztához, de megpróbálom rövidre fogni hosszú mondókámat.
Többször belefogtam már itt a blogon, miért nem szeretem a főzeléket, a paradicsomos káposztát meg kiváltképp. Egy fél bejegyzést az is megér, mi is a főzelék, hol kezdődik egyáltalán és persze hol ér véget, főzelék-e az, amiben nincs liszt és tejföl, mert ha már itt tartunk, akkor a szicíliai caponata is főzelék, de még sem mondják annak. Hehe.
Meg arról is írnék, hogy már igen rég jártunk a Pastramiban, mert annyi jót hallottam róla. Nagyon tetszett, előtte fel is hívtam kicsi Vút és Gabojszát, mert ők is dícsérték. Gabojsza mondta, attól is függ a konyha, ki főz épp aznap. Hát én azzal indítottam a Pastramiban, hogy megkérdeztem, ki viszi aznap a konyhát. Tamás főztjét egy legközelebbi posztban agyon is fogom dícsérni, annyira finom volt. Megpróbáltam ugyanis magam is rekonstruálni, igazán jól sikerült.
Meg arról is írnék, mennyire klassz:), ha egy ételt olaszosnak hívnak, no akkor pontosan biztos lehetsz benne, hogy épp olyan, mint huszonöt évvel ezelőtt a hamburgernek nevezett fasírozottal megtöltött buci, amit a Déli aluljárójában árultak talán először Pesten. Én most egy ilyesmit főztem, csak hát ez finomabb, még ha nem is autentikus.
De amiről most tényleg írok, az a paradicsomos káposzta, amit a Pastramiban párolt malac mellé adnak, ha jól emlékszem.
Egy üde, csupazöld menübe illeszkedő főételnél nehezen tudunk valami zöldes húst elképzelni, ugye? Erről az emberlánya ide nem illő dolgokra asszociál - amit én most itt nem részleteznék -, tehát marad a sarjadó tavaszi rétekre emlékeztető köret, ami a legkézenfekvőbb módon friss zöldfűszer lesz. Hisz mi más is lehetne a tavasz küszöbén!
Így történt ez most is. Ez a zöldfűszerpüré kissé kalandos módon született, illetve nagyjából úgy, ahogy már sok egyéb fogás is a konyhámban. Talán már említettem, hogy szenvedélyes szakácskönyvolvasó vagyok, de ezt nem csak otthon teszem, hanem órákat töltök a könyvesboltokban is. Az egyik kedvenc üzletemben egy kis sarkot is kialakítottak a kávéfőzőgép mellett, ahol már hosszú és izgalmas délutánokat töltöttem néhány könyv társaságában. Ezt a pürét egy séf könyvében találtam az egyik ilyen kiruccanásom alkalmával (másnapra már azt is elfelejtettem, hogy melyikben, mivel a könyvet azonban a potom 60 eurós ára miatt egyetlen receptért kissé sokaltam, kénytelen voltam otthagyni.) és azonnal tudtam, mi lesz a vacsora. Az eredeti recept azonban bonyolultabb és kifinomultabb volt (a hozzávalók jóval hosszabb listájával), de a konyhámba hazaérve már nem emlékeztem minden részletére. A körítése pedig egy rafinált zöldséges tekercs volt egy pici redukált mártással, az egészet pedig, ha jól emlékszem, sült nyúlérmék társaságában fotózták. [.....]

Szívesen megcáfolnék egy tévhitet: zöldsalátát nem csak nyersen lehet enni. De nem ám, főzhetünk belőle levest, darabosan bele is tehetjük, sőt köretnek meg is párolhatjuk. És mi van akkor, ha főétel készül belőle?
Hát ez!
A salátaszív ez esetben római saláta, ha ez épp nem lenne, akkor egy fejes salátát annyira le kell csupaszítani, hogy a "zsenge lelke" megmaradjon. A római saláta elég tömör és nem esik szét párolás közben, de mással is próbálkozhatunk. Szóba jöhet még a cikória, endívia, vagy a zsenge fehérkáposzta is, ezt egy kicsit tovább kell majd párolni.
Könnyű, üde ebéd vagy vacsora lesz belőle, egy szelet sült mellé köretként is kiváló. A stájer tökmagolaj pedig felteszi a pontot az i-re.
Ha nem kapunk római salátát, akkor fejtsük le egy fejes saláta külső leveleit, amíg el nem jutunk a tömörebb salátaszívhez. A maradék levelet csíkokra vágva akár bele is keverhetjük a mártásba.
A KONYHÁMBÓL. NEKED. HOGY KEDVVEL ÁLLJ NEKI A FŐZÉSNEK. HOGY MINDIG SIKERÜLJÖN.





designed by *dallacucina*