
Ehhez a krémhez nincs sok hozzáfűznivalóm. Megláttam Flat-Catnél, a további sorsát pedig a hozzászólásoknál el is lehet olvasni. Nagyon csokis, nagyon tömény, ha valaki villámgyorsan szeretné a favágásban leadott kalóriáit újból magához venni, arra ez ideális desszert.
Azért csak eszembe jut még néhány dolog. Az első, amiért megakadt rajta a szemem, az a tény volt, hogy több tábla Lindt-csokoládé hevert itthon, a legelvetemültebb ízesítésekben. Az ilyen összeállításokkal, mint például chili-maracuja, vagy levendula-kakukkfű, nem igen tudok mit kezdeni. Úgy gondoltam, erre a bedolgozásos krémre jó lehet.
A gondolatot azonnal tett is követte, két Lindt-táblát összeboronáltam és némi változtatással készen is lett. Így utólag már nem tudom, hogy a chilis csoki javított, avagy rontott-e a késztermék minőségén, mindenesetre a csokoládék eredeti hibáit - már ha ezek hibák - alaposan el lehetett tüntetni. Magyarán ez azt jelenti, hogy bátran dolgozzunk csak föl minden nemszeretem töltött csokoládét is, a dolog csak jobb lehet, nálam legalábbis működött. /-----/
Bejegyzésmentés lesz a jelszó januárban, ugyanis nehezen viselném, ha ez a hónap recept nélkül múlna el. Jelenleg azonban csak a piszkozatban lévő bejegyzéseimhez tudok hozzáférni, így jöjjön egy krémes desszert (pohárkrém, micsoda egy szó ez:)), mivel csak ehhez írtam anno pontos receptet és töltöttem fel közel egy éve egy képet.
Hihetetlen, de ennek az egyszerű, minden esetben szigorúan fehér kis krémnek rendkívül komoly gasztrotörténete van (erre utal a neve is), amibe most lehetőseg- és idő hiányában nem mennék bele, de pótolom, amint odajutok.
Sokan arab gyökerekre gyanakszanak, bár francia (blanc manger) és olasz konyhákban is otthon van. Szicíliában a legegyszerűbb változat terjedt el, ehhez még mandulát (vagy akár pisztáciát is) szoktak társítani, és itt kanyarodhatunk vissza ugyebár az arab befolyáshoz.
Akkor mi is ez a fehér krém? Egyszerű tejes puding, amibe aromás (vastaghéjú szicíliai) citrom reszelt héja kerül. Egyes valtozatában mandulatejből is készülhet (tejben főzött mandula), mások viszont csupán keményítővel, vagy egyszerűen liszttel sűrítik.

(pohárkrém, micsoda egy szó ez:)), mivel csak ehhez írtam anno pontos receptet és töltöttem fel közel egy éve egy képet.
Bejegyzésmentés lesz a jelszó januárban, ugyanis nehezen viselném, ha ez a hónap recept nélkül múlna el. Jelenleg azonban csak a piszkozatban lévő bejegyzéseimhez tudok hozzáférni, így jöjjön egy krémes desszert (pohárkrém, micsoda egy szó ez:)), mivel csak ehhez írtam anno pontos receptet és töltöttem fel közel egy éve egy képet.
Hihetetlen, de ennek az egyszerű, minden esetben szigorúan fehér kis krémnek rendkívül komoly gasztrotörténete van (erre utal a neve is), amibe most lehetőseg- és idő hiányában nem mennék bele, de pótolom, amint odajutok.
Sokan arab gyökerekre gyanakszanak, bár francia (blanc manger) és olasz konyhákban is otthon van. Szicíliában a legegyszerűbb változat terjedt el, ehhez még mandulát (vagy akár pisztáciát is) szoktak társítani, és itt kanyarodhatunk vissza ugyebár az arab befolyáshoz.
Akkor mi is ez a fehér krém? Egyszerű tejes puding, amibe aromás (vastaghéjú szicíliai) citrom reszelt héja kerül. Egyes valtozatában mandulatejből is készülhet (tejben főzött mandula), mások viszont csupán keményítővel, vagy egyszerűen liszttel sűrítik.
Ez a puritán verzió is nagyon finom! Annyit változtattam, hogy joghurtot adtam a tejhez, majd citromlével és eszméletlen finom spanyol, darabos citromlekvárral rétegeztem. Gyakran készül, mivel mostanában a gyorsan osszedobható nyalánkságok híve vagyok (de szeretnék végre elbíbelődni egy tökös-mákos rétessel, vagy akárcsak egy négyszázhuszonnyolcszor hajtogatott vajas pogácsával is:).
Még több biancomangiare:
Menjar blanc

Szicíliai citrompuding joghurttal és citromlekvárral
(Biancomangiare - budino siciliano al profumo di limone)
kb. 500 ml tej, vagy:
- 350 ml tej (1,5%)
- 150 ml joghurt (1,5%)
2 ek (30 g) búza- vagy burgonyakeményítő (vagy búzaliszt BL-55)
2,5 ek (40 g) cukor
2 csipet só
1 db citrom reszelt héja
1 tk - 1 ek citromlé
2 ek-nyi citromlekvár (vagy lemon curd, angol citromkrém)
A lisztet vagy keményítőt összekeverem a cukorral, sóval és a reszelt citromhéjjal és beleteszem egy kisebb lábasba. Hozzáöntöm a tej nagyobb részét és lassan felforralva (szilikon)habverővel simára keverem. Mikor már majdnem forr és apró buborékokat vet, hozzáöntöm a maradék tejet vagy a joghurtot. Lehúzom a tűzről és annyi citromlével ízesítem, hogy finom, édes-savanykás krém legyen belőle.
Poharakba teszem, közé pedig egyszer-kétszer citromlekvárt vagy lemon curd-öt rétegzek.
Érdemes jól lehűtve tálalni, addigra pudingkeménységűre dermed, én viszont még frissen, langyosan szeretem a legjobban.
2 pohárnyi krém / 303 kcal / 4 g zsír / LF30 12%
Lemon curd receptek:
Lemon curd (Nokedli)
Lemon curd (Piszke)
Gyömbéres lemon curd (Reni napos oldala)
Lemon curd (Jajdefinom)
Lemon curd (Pákosztos Millie)
Lemon curd (Kísérleti konyha)
Citromlekvár receptek:
Citromlekvár (Szépségtár)
Van a férjemnek egy igazán jó tulajdonsága. Persze több is van neki, hisz enélkül nem nyerhette volna meg a férjem című dobogós helyezést, de esetünkben és az alábbi történet kapcsán most ezt az egyet emelném ki.
Üzleti útjai során rendszeresen meglep azzal, amire igazán vágyom, legyen az parfüm, egy adott ruhamárka, vagy egyéb, rég áhított kütyü. A szakácskönyv külön ajándékozási kategóriát képvisel, ugyanis minden útjáról kapok egy autentikus darabot. Szerencsére sokat utazik :), ezért az utóbbi időben szép számmal gyarapodott a könyvtáram.
Így volt ez a legutóbbi, őszi londoni útja során is. Elmondása szerint csak állt és állt a nigellás, jamies és egyéb könyves polcok előtt (el tudom képzelni) és képtelen volt eldönteni, mi is ebből a valóban eredeti, nemzeti konyha. Egy igazi gasztroblogger férjeként azonban leemelt a polcról egy egyszerű, de klasszikusnak vélt darabot, a britek amolyan horváthilonkáját, amit aztán diadalittasan kapott elő a koffer mélyéből. .....

Ez a töltött palacsinta még Max gombócos VKF!-jére készült - ott is a desszertes szekcióba gondoltam -, de úgy találtam, nem gördül eléggé. Aztán megnyugodva láttam, hogy mások is elég tágan értelmezték a magától forgó, ehető alkalmatosságokat, de addigra már jócskán kicsúsztam az időből.
Viszont itt a helye, mivel nagyon finom lett és magam is variáltam még utána. Mivel rengeteg palacsintát sütöttem, ezért három napig szinte ezt ettük édességnek.
A palacsintákat a szokásos módon, kevés liszttel és sok tojással sütöttem. A töltelék őszibarack volt, amit hosszabb ideig pácoltam egy finom, fűszeres-boros mártásban, aztán felvágtam és összekevertem ricottával. Ez a krémes töltelék egyébként önállóan is megállja a helyét, hihetetlen finom, gazdag ízű lett.

Az ősznek is megvannak a maga szépséges oldalai, csak felé kell fordítani a fejünket. Tudom, magamnak is nehéz búcsút mondani a melegnek, de a konyhában tüsténkedve könnyebb elviselni. Sütöttem már céklát, itt az új alma, sütőtök, gesztenye, gombák hada sorakozik és lassan készülhetünk karácsonyra is.
No, az azért még odébb van, de a friss, ropogós saláták után fejben is kezdünk átállni a fűszeres, melengető ételekre. Ezt a marokkói mandulakrémet már gyakran kikevertem, de nyár derekán még sem illett bele a repertoárba - most azonban a színei is az őszt sugallják, nem?
Az amlou Marokkóban igen elterjedt krém, amit ők lepénykenyérre kenve reggelire fogyasztanak. Egyszerű, tartalmas, és nagyon finom! Alapja az argánolaj, ami Marokkóban is csak egy kis helyen állítható elő. Az argánolajról nem is írnék sokat, Zsófi a foodblogján és Zsófi marokkói gasztrobeszámolójában már megtették, tessék őket elolvasni! [.....]

Véget ért a móka mára, zár a Miki mókatára... Ez az idétlen kis mondat, vagy inkább idejétmúltság jutott az eszembe, mikor bepötyögtem a szüreti VKF utolsó fogását, a desszertet. Nem jutottam időben hozzá, de sebaj, jövőre is lesz még szüret, bor, szőlő és vigadalom!
A bormártás elnevezés kissé csalóka, hisz egy egyszerű vörösboros redukcióról van szó. Amint kész, belemárthatjuk a szőlőt vagy az áfonyát (igazából erre teremtették, de szőlővel is kíváló).
A mártás már igazán csak kisebb munka, a végeredmény pedig kárpótol az apró fáradtságért....

Szinte minden gyümölcsből lehet granitát készíteni, de a görögdinnyét mintha erre találták volna ki. Olyan magas a víztartalma, hogy szinte semmi nem kell már hozzá, ha elég édes, csak össze kell törni és mehet is a fagyasztóba. A citromos granita mellett talán ezért is igen népszerű Szicíliában, hisz a nyári rekkenő, aszfaltolvasztó hőségben futószalagon lehet otthon is gyártani.
Nálunk nincs ekkora hőség, ezért tettem még bele ezt meg azt. Például zöldborsot és rózsalikőrt.
A granita eredetije Jody Vassallo-tól származik. A recept alapját megtartottam, ez nagyon tetszett. A zöldbors már az eperlekvárnál is remekül bevált, hát miért ne próbáltam volna ki itt is. Szerintem sokkal nyerőbb, mint a száraz rózsabors, de ez ízlés kérdése. Rózsaszirup helyett likőrrel próbáltam, mert kevésbé volt tömény, de rózsavíz is megteszi. Lényeg a lényeg, hogy szépen harmonizáljon a rózsa a bors csípősségével és zamatával, amihez még egy cseppnyi zöldcitrom is társul. Az eredmény egy nagyon klassz, kissé fűszeres, érdekes ízvilágú granita lett.
Krém nem is kellett volna már a tetejére, de nekem még "üres" volt. A csokikrém pedig abszolút telitalálat: a Sambuca-val dúsított, illetve felhabosított fehércsokoládéból készült krémhab Claudio Sadlertől származik. Nincs is hozzáfűznivaló, ebből a mindössze három hozzávalóból is lehet tökéletesen maradandót alkotni. [.....]

Szerintem nincs is olyan ember, aki ne tudna tiramisùt készíteni. Aki ezt állítja magáról, az vagy nem evett még eddig életében, vagy kezdő a konyhában. No, mindkettőn könnyen lehet segíteni, hisz a tiramisù egy rémesen egyszerű krémes desszert. Nálunk az alapverzió is gyakran készül, de mostanában újítgatok ezen a téren is. Így született a narancsos-mákos változat, aminek hihetetlen sikere lett.
Lehet, hogy ez a curryvel megszórt példány nem lesz olyan népszerű, de nagyon finom volt! [.....]

Mindig rácsodálkozom, milyen fantasztikus dolgok sülhetnek ki egy egyszerű, hagyományos receptúrából is! Ezt pedig most szó szerint is vehetjük!:), akár a nagy étteremalakítás során is tálalható!:)
Több, mint egy éve tologattam magam előtt ezt a receptet, míg tavaly nyáron végül elkészült. Bárcsak ne vártam volna vele ennyi ideig, hisz azóta is többször sütöttem már. Egy olyan ír klasszikusról van szó (innen terjedt el aztán az angol, az amerikai és az ausztrál konyhákban is), amit ezer- (mit ezer! millió)féle módon lehet variálni. (A deluxe magazin is ír arról, milyen édességet együnk egy ír pub-ban.) Egyébként egy hasonló puding az itáliai konyhában is megtalálható, olyat is sütök majd. (Hát nem érdekes, milyen kicsi a [gasztro]világ?)
Az alap valami elképesztően egyszerű: veszünk egy másnapos toastkenyeret (íme egy újabb ékes példa a múltbéli brit háziasszonyok takarékosságára), alaposan megkenjük jóféle vajjal és felszeleteljük. Innen ered a neve is, hogy ugye vajaskenyér-puding. A szeleteket egy tűzálló tálba fektetjük és rálocsolunk egy tojásos-tejes-cukros keveréket. Ennyi. Mehet a sütőbe, mikor átsült, már tálalhatjuk is.
Ez az alapverzió aztán számtalan séfet is megihletett (akik valahogy mindig a saját verziójukként adják ezt tovább:):), hisz iszonyú jól fel lehet turbózni, gyümölccsel, tejszínnel, alkohollal, sőt, különböző szószokkal is fel lehet dobni. [.....]

Ha receptekről van szó, sok esetben el is felejtek már csodálkozni. Megszoktam, hogy rendre lélegzetelállító párosításokat találok, amiken tíz éve még bizonyára elájultam volna, de mára - számomra legalábbis- mindennapossá vált. Azokból a blogokból is hosszú már a listám, ahová meghökkenni járok, de mosolyogva távozok: hello, rokonlélek, ez az, pont erre vágytam!
Nem is kell messzire mennem. Amióta a talján konyha járja át zsigereimet, szinte mindent eszerint próbálok főzni. Többször ért is már a vád, hogy nem tudok elszakadni tőle, mindig eszerint jár az agyam és a kezem. Az azonban tény, hogy az elmúlt húsz évben nagyon sokat tanultam az olasz tájjellegű konyhákból, és nem csak ételeket, de főzési technikát, hihetetlen párosításokat, és ami a legfontosabb, hozzállást és felfogást.
De még mindig van olyan, amitől leesik az állam. Nem a csillagos séfek újabb és még újabb kreálmányaira gondolok, mert tőlük elvárom, hogy elkápráztassanak. Nem. Olyan egyszerű, vidéki ételekre gondolok, amelyek bármelyikőnk konyhájában gyorsan elkészíthető. És mégsem jutna eszünkbe soha, de soha, csak akkor, ha már leesett az állunk.
Pár hete egy bizonyos étel után kutattam az interneten. A történethez ennek semmi köze, tehát nem ez a fontos. Az egyik oldalon találtam is valamit, görgetek hát lefelé, olvasok, és megakad a szemem egy ételcímen:
Mákos kukorica ...

Bizton állíthatom, hogy az édesség utáni vágy néha szárnyakat ad, de legalábbis előtör a - ha nem is túl magasfokú -, de kényszerű kreativitás. Ilyenkor ott hagyom a józan eszemet, ahol van, hogy tudniillik jobb lenne egy almát szép lassan elropogtatni, vagy egy darabka diétás keksszel lezárni a kései órákat és esti édesség gyanánt egy hitvesi csókkal ágyba bújni.
Ó, nem ám, ilyenkor szabályosan belecsapok a levesbe, aztán két napig lelket marcangolóan gasztrotűrtöztetem magam, és jöhet az egész móka előlről:-)) És az egészet még élvezem is:)
Egyik este a többek által is jól ismert úúúúgyennékvalamiédesfinomat-érzés kerített hatalmába. Kerülgettem a konyhát, ami annyit tesz, hogy nyitogattam a hűtőt, vizet töltöttem, ittam két kortyot, hátha múlik az a piszok vágy, kivettem két tojást, megint két korty, közben a férjem megjegyezte, hogy jó lenne, ha lassan már fogható eredménye lenne a settenkedésemnek:). Ebből az látszik, hogy egy: jól ismer, kettő: nem utasítaná vissza, ha elétolnék valami könnyű, gyomrotlezáró édeset.
Hát kérem, így néz ki egy könnyű, vacsora utáni édesség mammáéknál:)
[.....]

Ezer éve nem főztem tejbegrízt. Az óvodai és iskolai menzák után tinédzserkorom körül ehettem néhányszor, de a tejbegríz sosem képezte családunk ellátásának oszlopos részét. A gyümölcsös tejberizs már inkább, de most nem róla van szó.
Főleg akkor ettem, mikor nagynéném elkezdte pici unokahugomat szilárd kajával etetni, és tudta, hogy esténként rendre átbaktatok és igényt tartok kishugi el nem fogyasztott maradékára. Így hetente kétszer biztos megvolt a tejbegrízes fejadagom, ami sokkal finomabb is volt, mint a menzakoszt. Én még lekvárt vagy szerencsi kakaóport is kaptam rá, míg szegény huginak csak úgy pőrén lapátolta a szájába.
Eszem ágába se lett volna tejbegrízt főzni, ha nem írom le magam, hogy a római gnocchi tulajdonképpen nem más, mint sós tejbegríz. Azon a ponton már majdnem indultam is a konyhába, hogy főzzek magamnak egy nosztalgikus erővel bíró tejbegrízt, de félúton lemondtam róla.
Aztán megláttam Katica tejbegrízét, de itt már nem volt visszaút. És megvalósítottam azt, ami a római gnocchi óta motoszkált a fejemben:)

Hirtelen ötlettől vezérelve született ez a krém. Úgy is hívhatnánk, hogy pohárkrém, de egy megmagyarázhatatlan okból én nem kedvelem ezt a szót:), ezért elneveztem tiramisùnak, végül is a vele támasztott összes kritériumnak megfelel. Ugyanis - jó értelemben - úgy felhúzta a férjemet, hogy másnapra is követelt magának egy adagot! Szerinte annyira finom lett, mellesleg - szerintem is! Csak minden ilyen hirtelen ötlet ilyen jól sikerülne!! :)
Pedig csupán a maradékoknak kerestem egy célhelyet. A mákos gubából maradt még egy tálkányi cukros mák, a mascarpone ott hűsölt már rég a hűtőben, a piskótába meg belebotlottam a szekrényben, végül az is elfogyott. Narancslekvár meg ugye mindig van otthon, de akinek nincs, nehogy elcsüggedjen, vígan lehet egy pürésített naranccsal helyettesíteni, csak tegyünk bele még egy kevés cukrot.
A narancsos-mákos sütemény óta ott motoszkál a fejemben ez a páros, így ha narancs, akkor mák, ha meg mák, akkor narancs is, szóval úgy vagyok most ezzel, mint az az ember, akinek a pszichológusa a legkülönfélébb képeket mutogatja neki, de a jóembernek mindenről csak az az egy jut az eszébe. Ismeritek, ugye? :) No, ez most nálam is így van, csak hát a mákos naranccsal.
Akit nem riaszt el a téma, lesz még, szóval stay tuned!

Nem újdonság már a csokisorbet, főleg nem az őszre forduló hűvösek idején, de a vacogósabb összebújások alkalmával azért hiányozna. Főleg nekünk, akik megszoktuk, hogy mindig van otthon valami jeges kis nyalánkság, és ez tényleg teljesen független az évszakok járásától. De azért ne ugorjunk ennyire előre, hisz nincs még téli zimankó, de fagyi - az azért mindig lesz!
Ezt a receptet pár hete a dobozban rejtőzködő papírfecnijeim között találtam, amikor az éves - na jó, a többéves rececptturkálós nagytakarítást végeztem. Van ugyanis két, igen nagyocska, féltve őrzött kartondobozkám (ezek költözéseink alkalmával külön vastagított megjelölésben részesülnek, természetesen a szakácskönyvekkel együtt), amibe hanyag gesztussal évek óta (kábé 15 éve...) nemesen csak beledobálom az újságból innen-onnan kivágott recepteket. Aztán ha olyan kedvem szottyan, és épp van rá időm, egy ráérős vasárnap délután (vagy csütörtök éjjel, amikor férj szolgálati úton szerte a világban, másnapra meg nincs konkrét munka, juhééé) lekuporgok a szőnyeg sarkába egy pohár jófajta bor mellé és újabb ihletet merítek a szőnyegreceptekből. (ahogy nemrég megtudtam, nálunk a puha szőnyeg komoly intellektuális státusszal bír és most ne tessék rosszra gondolni). Most éppen Carine Veyrat lepett meg csokis csodáival. [.....]
Ha ricottából készült édességre gondolok, akkor többnyire a ricottatorta jut az eszembe narancsosan. Aztán a ricottatorta citromosan, aztán a ricottapuding, és a ricottini. Na, ez mind nem igaz, mert leginkább Szicília jut az eszembe és az ott kapható, legfinomabb ricottakrémmel töltött édességek. Ugyanis ez a délolasz sziget a hazája a híres cassatának és a hírnévben nálunk talán kissé hátrébb kullogó, de ízélményben legalább olyan gazdag cannolinak. Mindkettő alapja egy szinte azonosan készülő édes, aszalt gyümölcsökkel és csokoládéval dúsított ricottakrém, csupán a "kabátkája" más. A cassatára egy későbbi alkalommal majd rátérek, ugyanis valódi cassatát készíteni nem egy egyszerű dolog. Azt is mondhatnám, hogy nagyon nehéz:-) Puritán stílusban, sallang nélkül is el lehet ugyan készíteni, de ha az ember egy ilyennek nekiáll, akkor adja meg a módját.
No de térjünk most rá a cannolira. Azért ez sem egy amolyan féloktávos nóta, amit este hat és negyed hét között összedobhatunk.

A cannolo neve csövecskét, illetve vízcsapot jelent, ilyen csövekből állt ugyanis a vízrendszer, de az is lehet, hogy a nádból készült (nád = canna) formázóhenger után kapta a nevét. Hogy mikor keletkezett, már nem tudni, de feltehetőleg még a X. századra, az arab hódítás idejére vezethető vissza. Egyesek források szerint Palermotól nem messze egy caltanissettai háremből származik (Kalt El Nissa = arabul: asszonyok kastélya), ott süthették először, talán a ház urának kiengesztelésére:-)
Manapság igazi karneváli édesség, akkor tonnaszám állítják elő. Több méretben is sütik ezeket a kis csövecskéket: Palermoban sütik a legkisebbeket, a cannulicchi ujjnyi vékony és mindössze pár centi hosszú, a legnagyobb, és úgy mondják, a legfinomabb cannolot Piana degli Albanesi-ben kapni. [.....]
A KONYHÁMBÓL. NEKED. HOGY KEDVVEL ÁLLJ NEKI A FŐZÉSNEK. HOGY MINDIG SIKERÜLJÖN.







RSS
designed by *dallacucina*