
A dolog egész gyanútlanul kezdődött. Az állt a receptben, hogy egy maréknyi mazsolát fél órára áztassunk be egy kanálka rumba. (Sütőrumba:) Aki már sütött mazsolás süteményt, az tudja, miről beszélek.
Meg azt is nyilván tudja, hogy ennyi mazsolának csak sóhaj az a kevés alkohol, a félóra meg egyenesen smafu, a horváthrozi-félének meg különösen.
De haladjunk sorjában. Szóval beáztattam a mazsolát, de mivel keveseltem, hozzátettem még egy kis alkoholt, eléggé megduzzadtak a szemek akkorára. Sütemény megsült, a maradék mazsolát pedig az üvegben jól eltettem a hűtőbe.
Jó sokára került csak elő megint az üveg, eltelhetett már fél év is, épp ideje volt kidobni az ide-oda tologatott mazsolás üveget.
No hát, ha akkor nem nyalok bele az üvegbe, akkor ez a poszt se jött volna létre.
Finom, duzzadt, szinte szétcsattanó mazsolaszemeket találtam, szétrobbant bennük a brandy, mit ragozzam, az a félév teljesen összeboronálta kettejüket. Az aranymazsolák egy sűrű, szirupos alkoholban úsztak, holott semmi mást nem tettem bele annak idején, csak igen jó minőségű alkoholt. /...../
Szégyen lenne lemaradnom a VKF! legújabb fordulójáról, mivel igencsak szívemen viselem a gasztroajándékok készítését. Nemcsak sordíszként szolgál az a tábla az oldalsávon, nem, tényleg nagyon szeretem a gasztro témájú ajándékokat - adni és kapni is egyaránt. Ilyenkor úgy érzem, mintha magamból is adnék valamit. Ha pedig nem ehető, vagy nem a saját kezem alkotta ajándékról van szó, a gondolataim, a törődésem mindenképpen helyet kapnak egy másik konyhában.
Ötletem tengernyi lenne, de időm mostanában még az eső után felszáradó tócsafoltoknál is kevesebb, de erre az almazselére még futotta. Azaz, dehogy futotta, hisz ezt sem én készítettem, hogy stílszerű legyek - ajándékba kaptam:). Viszont annyira finom volt, hogy megfogadtam, biztos nekiállok magam is, mert pikk-pakk össze lehet dobni.
Azonnal rá is jöttem, mitől ennyire finom. Elárulom, pedig látszólag semmi különös, csupán egy almazselé!

Errefelé még nincs igazán hideg. Ahogy visszaemlékszem gyerekkorom teleire, az időjárás előhírnökeit tekintve nehéz elhinni, hogy épp egy hónap múlva Karácsony. Akkoriban tapostuk még a méteres, jeges havat, mert volt még tél és volt még hó. És hideg is, orrfacsaró, lábzsibbasztó, kegyetlen hideg.
Azóta megváltozott egy-két dolog. A globális felmelegedésnek hála a hó már röptében elolvad, így esélye sincs arra, hogy finom szőnyegtakarót képezzen szerte a városban. A marketing minden évben rendre - és egyre korábban - visszatérő mechanizmusa viszont gondoskodik arról, nehogy véletlenül is elfelejtsünk szeretteinknek ajándékot tenni a - virtuális - fa alá.
Nem jó ez így sehogysem. Én a magam módján úgy védekezem lelkem háborgatása ellen, hogy egyszerűen tudomást sem veszek az őszi, meleg napsütésben kiállított csillogó karácsonyi díszekről. Értem én, mit diktál a kereskedők kasszája, de még sem lehet az idő kerekét folyton folyvást visszafelé tekerni. Egyszer csak berozsdál már az a fogaskerék.
Általában november végén sütöttem az első adventi kekszet. Ez most elmaradt, viszont a langyos időjárás mellett is kellett valami iható. Forralt bor? Ahhoz még tényleg túl meleg van, az csak akkor jó, mikor már fagytól gémberedett ujjakkal lehet markolászni a gőzölgő poharat, lehetőleg egy csinos kis ujjnélküli kesztyűben.
Ez a forró almás visszavezetett egy időre a gyerekkoromba. Almás rétes szürcsölve - ez most nagyon viccesen hangzik, de tényleg olyasmi az íze. [.....]
Túl sok dolgot nem fűznék hozzá ehhez a vacsorához, mivel nincs mit.
Késő délután korgó gyomorral - étteremalakítás teljes közepette - ballagtam haza, ilyenkor betérni egy üzletbe - mint tudjuk - nem jó ómen. A sajtboltban megláttam a fadobozba rejtett krémes, francia sajtokat és ebben a pillanatban eldőlt a vacsora. Mint azonban brit tudósok többszörösen is közzétett kísérletei által is megtudhatjuk, hogy az éhségérzettel küzdő női személy hímnemű párjával ellentétben nehezebben tudja kordában tartani élelmiszer-vásárlási szokásait, így ez alól én sem voltam kivétel.
Mont d'Or nem volt, viszont kaptam Le Sanglé-t, ami hasonló eljárással készül és ugyanúgy lehet fogyasztani.
Otthon először felbontottam egy flaska apúliai vörösbort, benyomtam az épp futó kedvenc cédémet (milyen kúl lenne, ha most azt mondanám, hogy ütközésig felnyomtam a potmétert - de ennek hiányában csak nyomtam a hangerőgombot), majd felkapcsoltam a sütőt. Azt 180 fokig.
A sajtot kibontottam, kortyoltam a boromból, ütemesen mozogtam a meglehetősen hangos zenére (meglátjuk, milyen arcot vágnak holnap a szomszédok), majd a sajt felét áttettem egy szufléformába. Megkerestem a Calvadost és öntöttem rá valamennyit majd meglocsoltam egy kevés mézzel. [.....]

Mindig rácsodálkozom, milyen fantasztikus dolgok sülhetnek ki egy egyszerű, hagyományos receptúrából is! Ezt pedig most szó szerint is vehetjük!:), akár a nagy étteremalakítás során is tálalható!:)
Több, mint egy éve tologattam magam előtt ezt a receptet, míg tavaly nyáron végül elkészült. Bárcsak ne vártam volna vele ennyi ideig, hisz azóta is többször sütöttem már. Egy olyan ír klasszikusról van szó (innen terjedt el aztán az angol, az amerikai és az ausztrál konyhákban is), amit ezer- (mit ezer! millió)féle módon lehet variálni. (A deluxe magazin is ír arról, milyen édességet együnk egy ír pub-ban.) Egyébként egy hasonló puding az itáliai konyhában is megtalálható, olyat is sütök majd. (Hát nem érdekes, milyen kicsi a [gasztro]világ?)
Az alap valami elképesztően egyszerű: veszünk egy másnapos toastkenyeret (íme egy újabb ékes példa a múltbéli brit háziasszonyok takarékosságára), alaposan megkenjük jóféle vajjal és felszeleteljük. Innen ered a neve is, hogy ugye vajaskenyér-puding. A szeleteket egy tűzálló tálba fektetjük és rálocsolunk egy tojásos-tejes-cukros keveréket. Ennyi. Mehet a sütőbe, mikor átsült, már tálalhatjuk is.
Ez az alapverzió aztán számtalan séfet is megihletett (akik valahogy mindig a saját verziójukként adják ezt tovább:):), hisz iszonyú jól fel lehet turbózni, gyümölccsel, tejszínnel, alkohollal, sőt, különböző szószokkal is fel lehet dobni. [.....]
Egyre jobban nekibátorkodom a marhahúslevesnek. Nem, nem a főzéssel van a baj, tudok húslevest főzni, de ahogy már írtam róla, nehezen fogyna el a főtt marhahús. Sokan vannak, akik szósz vagy egyéb köret társaságában azért csak eleszegetik a húst, így már én is gyakrabban főzöm. Csupán a velejárót kell hozzá kitalálni, a leves pedig megmarad nagyon finom alaplének. Azért egy tányérral most is ettünk előtte, de nálam nem ez lesz a húsleves főzésének a célja.
Újabban felfedeztem magamnak a zellert, mármint a zellergumót. Annyi finom, jófajta zöldség van mostanában, hogy képtelen vagyok mindegyikre sort keríteni, így a zellerrel is mostohán bántam. Még mondja azt valaki, hogy jön a tél és nincs friss zöldség és gyümölcs! Csak végig kell menni a piacon, és néha úgy érzem magam, mintha nyár lenne, alig tudok választani az éppen érő, színes zöldségek közül! Zöldell a kelbimbó, itt van rég a gesztenye, a sütőtök, édes már a szőlő, és rendkívül finom a zeller is.
Teljesen belehabarodtam, már másodszorra készül zelleres vacsora, közben egy szeletet mindig elrágcsálok csak úgy magában, főzés közben, egy pohárka fehérbor társaságában. Közben utánaolvastam, hogy a zeller hihetetlen egészséges is, szóval nem ártana mindennap ennünk, igazi női zöldség. (Sok női bajra jó, többek között idegeskedésre is, már akit ez érint:-)
[.....]

A KONYHÁMBÓL. NEKED. HOGY KEDVVEL ÁLLJ NEKI A FŐZÉSNEK. HOGY MINDIG SIKERÜLJÖN.





balinto 2006