
Az újévi szerencselencse elfogyasztásához - már aki követni szeretné a hagyományt - több lehetőség közül választhatunk. Az utóbbi években tarolt nálunk a vöröslencse, idén viszont a zöld puy-i lett a szerencsés:) befutó.
Ez a szegények kaviárjának is becézett, Dél-Franciaországban honos lencsefajta több más, egyszerű vidéki étellel együtt mára már meghódította a gourmet-konyhákat is. A titka egyszerű, külsőre ugyan hasonlatos, de ízre jóval zamatosabb, mint a hagyományos barnalencse. Az ízbomba vastag héjában rejlik és ha akárcsak a rizottót, kíméletesen, megfelelően főzzük, akkor külső burka ress marad, belül viszont krémes lesz, anélkül, hogy az egész lencseszem szétmállana. Ehhez félig lefedve, alacsony hőmérsékleten, kevergetve meg kell párolni. Áztatni nem szükséges, a puy-i lencsének elég félóra.
Ezt az erőteljes zamatot nem is érdemes durva fűszerekkel elnyomni, elég néhány alkotóelem, ami még jobban kihozza azokat. Sózzuk és borsozzuk rendesen, ez az, amit a puy-i megkíván. /...../
Említettem már egyszer, hogy mennyire finom egy falat hozzáillő mézzel megcsurgatott sajt néhány korty bor társaságában. Ha lehet még ezt az élményt fokozni, akkor még ennél is fantasztikusabb ízvilágot nyújt egy pöttyintés fűszeres, enyhén csípős lekvár. Nem, most nem chutney-ról van szó, azt is nagyon szeretjük, annak is megvan a maga helye, de az ide túl markáns, durva lenne. Nem, a sajtokra nem hagyományosan készített lekvárt pötyögtetnek, hanem olyat, ami nem túl édes és némelyik kissé csípős is. Vagyis ez egy teljesen külön kategória!
Nagy kedvencem a körte- és a birslekvár (természetesen csípős-fűszeresen), de számos egyéb gyümölccsel készült lekvárt készítenek, azt is mondhatnám, hogy elkészítésüknek csupán a fantázia szab határt. (Másik kedvenc a csokoládés paprikalekvár, de a sort még hosszan lehetne folytatni:)
A chutney-hoz vagy a relish-hez képest ezeknél a lekvároknál az a különbség, hogy amíg az előbbiek igen csípősek, fűszeresek és savanyúak, addig a sajtra való lekvárok inkább gyümölcsös lekvárok maradnak, halvány kis savakkal és pikáns felhanggal.
Eddig mindig üvegben vettem őket, de régóta tervbe vettem az elkészítésüket. Egyszer csak neki kell állnom! Aztán jött Petra, egy kedves olvasóm, akinél a fügék egyre csak értek, és értek, így gyorsan nekiálltam. /...../
Végre eljött a nyári saláták, roston sült húsok és egyéb finomságok ideje. Ezek a saláták teljesen a tavasz jegyében készültek, hisz spárga, ropogós újburgonya és rengeteg petrezselyem van bennük. Igazából semmi különös, de a friss, finom hozzávalók miatt egy szelet hússal és egy pohár pincehűvös fehérborral is maradandó élményt nyújtanak. [.....]

Vacsorára kerestem ihletet a világhálón, így kalandozva találtam rá Haalo luxuskivitelű hasselback-burgonyá-jára. Nemcsak megtetszett, de egyből felvillanyzott, micsoda lehetőségek rejlenek egy egyszerű vacsorában is!
Azt is írhatnám, hogy a receptet a helyi körülményekre kellett adaptálnom (magyarul leegyszerűsítenem), de ez nem igaz, mert inkább feltúrbóztam egy kicsit a dolgot. Épp csak annyira, hogy belecsempészhessem kedvenc olajamat. [.....]

Nem egy bejegyzésemet indíthattam volna úgy, hogy: az úgy kezdődött, hogy... és megyek szépen vissza az idők örvényébe... regélni a régmúltról...
Nos, ennél a salátánál időben valóban vissza kell egy kicsit mennünk.
Történt, hogy nyaralás alkalmával valami könnyed kis könyvecskét olvastam. Kilóra azért nem volt könnyed, a reptéren, utazás előtt szinte mindig súlyra keresek könyvet:-) (hogy tovább tartson, of course:), és ez is azért akadt bele a hálómba, mert 700 oldalas volt, ahogy belelapoztam. Rögtön ment is a kosárba, két másikkal együtt... hogy miről szól, azt ilyenkor el sem olvasom... Szeretek olvasni, no....
A könyvet fedje jótékony homály:), mindenesetre öt napig nem is bírtam kitenni a kezemből, ott olvastam, ahol csak bírtam, és csak a férjem tudná megmondani, mi mindent szalasztottam én el a nagybetűs ÉLET-ből, amíg nyirkosra izgultam a tenyerem a főhős miatt...
Haha, pedig ha tudta volna, hogy ez a saláta nem jött volna létre, ha nincs Mrs. P. ....
Szóval, az egész könyvben szó sem volt főzésről (az amerikai upper class ínséges életéről szólt a regény), de egyszer hősünk salátát evett valahol, mégpedig a kedvencét. Az írónő szerint. Amit amúgy meg gyakran. (Na, ebből éles elmével következtettem, hogy ez a saláta az írónő kedvence lehet:) Ez a saláta ananászból, édesköményből és garnélából állt. Ennyi. Sehol semmi utalás, részletes recept, dressing !! vagy ilyesmi. Roppant dühös lettem, mint ahogy azt a Kedves Olvasó gondolhatja! Feldob az írónő egy ilyen labdát, és én, ÉNN! na tessék! kapjam el!! [.....]
A caponata nevét már biztosan sokan hallották, de akik nem ismerik pontosan, azok is bizonyára az olasz konyhával hozzák kapcsolatba. A caponata szerintem több ennél, hisz Szicília egyik legismertebb ételéről van szó! Én azért nem is mennék bele ilyen diskurzusokba, hisz a szicíliai konyha annyi, de annyi pazar fogást tartalmaz, hogy én még a Top Ten-nel is igencsak bajban lennék.
A caponatat, mint minden nemzeti ételt, ugyanúgy nehéz behatárolni, hisz ezernyi módon készítik, minden háziasszonynak meg van a saját receptje. Gondoljunk csak a mi lecsónkra! Annyi azért közös bennük, hogy hagymát, padlizsánt, paradicsomot és olívabogyót tartalmaznak és az arab beütésű Szicília konyhai hagyományai szerint ez is édes-savanyú ízkombinációval készül, vagyis cukrot és ecetet is tartalmaz. Neve egy hal nevéből származik, amit egykor egy, a caponatahoz hasonlatos mártással, egy padlizsános-paradicsomos salsával tálaltak. Aztán a tengerparti kis tavernákat is ekként nevezték el.
Ahogy a ratatouille-ra azt mondják, az a francia lecsó, erre is rá lehetne a szicílai padlizsános lecsó cimkét aggatni - bár az inkább a peperonata lenne.
Roppant változatosan el lehet készíteni. Sült hús vagy méginkább hal mellé köretnek készül, de mint a legtöbb olasz köret, ezt is lehet hidegen, előételként tálalni, akkor rusztikus, nagypórusú, falusi kenyeret lehet hozzá ropogtatni. Sőt, másnapra még jobban összeérnek az ízek, kiteljesesednek, és egy fenséges egytáétel-zöldséget kapunk. [.....]

Meleg van. Július elején nem meglepő kijelentés ez, és az is biztos, hogy - örök hála a globális felmelegedésnek:-) - még jó néhány fülledt, homlokizzasztó napnak nézünk elébe.
Azt tudjuk (legalábbis biológiaórán így tanította nekünk P. tanár úr), hogy a melegben a hőháztartásunk egyensúlyban tartására forró italt kellene innunk, de kinek jut eszébe ekkora badarság, hogy forró levest kortyolgasson, amikor ott áll előtte egy jeges limonádé, vagy egy jégbehűtött saláta? Lefogadom, hogy a tanár úr képe ködbevész, és mohón kapunk a deres hűsítők felé!!
Hát épp egy ilyen napon készült ez a saláta is, igaz, már este felé, amikor enyhült a hőség, és az ember már megkíván valami értelmes emberi ételt. Grillezett húsok mellé egy könnyű, csak dressinges tésztasalátát, mangóbalzsamos paradicsomot és ezt a salátát készítettem, és alaposan behűtöttem, hogy még a szánkat is alaposan lehűtse. Semmi különös, egyszerű joghurtos uborkának indult, aztán gondoltam egyet, és ráloccsantottam egy kis vodkát, hadd ácsorogjon benne egy kicsit, az alkohol nem árthat neki.

A paradicsomalapú kísérő mártások szerintem minden háziasszonyál olyan népszerűségnek örvendenek, hogy szinte minden háznál akad belőle valami titkos, házi recept. Itt most nem az olasz, pastára való meleg mártásokról van szó, hanem azokról a szószokról, amelyek a paradicsomos salsák és az amerikai barbecue mártások között valahol félúton elakadtak és amelyekről ezerszámra találhatunk idevágó irodalmat.
Az amerikaiak hozzánk képest soha el nem érhető magasságokba:-) repítették a faszénen sült marhasteakhez, csirkeszárnyakhoz és sertésoldalasakhoz kijáró szószók intézményét - ezekhez képest mi, vén európaiak még összevont erőkkel sem tudunk egy ilyen arzenál ellen harcképesen fellépni.
De azt hiszem, nem is akarunk! Tudunk mi enélkül is igazi magyarosch cigojnerszósz, a pusztaszósz szintén (arra azért kiváncsi lennék, miért gondolja rólunk az egész világ, hogy mi torkot égető, csípős paradicsomszósszal bírjuk csak a nyereg alatt puhított hússzeleteinket megenni??), csak épp a tartósítót meg a glutamátot spóroljuk ki belőle.... és talán még élvezhetőbbé is tesszük őket. Mert hogy lehet. Megoldjuk mi azt magunk is! Sőt!! 
Mielőtt - gasztrovonalon - Ági kérésére új elhatározásokat szőnék az új évre, egy könnyű salátával kezdeném. Nem, nem ez volt az év első főzőcskéje, de azt hiszem, stílusos, mivel majd látni fogjuk, valamelyest össze is függ az erre az évre szóló - hát nem fogadalmammal, de elhatározásommal.
Egy könnyű saláta a férjem szerint mindig úgy kezdődik, hogy rucola. A körtével és dióval való párosítása már szinte klasszikusnak mondható, most viszont annyit újítottam, hogy a körtét a bunzenégő pisztollyal karamellizáltam. Gondolom, ezzel nem találtam fel a spanyol viaszt, de ilyet még nem láttam, és úgy örültem az újdonsült felfedezésnek (mármint hogy karamellben való forgatás helyett a pisztoly elvégzi ezt helyettem) mint egy gyerek. Egy kicsit édes volt persze, ezért egy kanálka dressinget még a tetejére is öntöttem. Közben azt is felfedeztem, hogy hónapok óta a szekrény mélyén lapul egy üvegecske kökényecet, ezzel készítetem a dressinget. Olyasmi az íze, mint a málnabalzsamnak. Csak kökényes. Utánaolvastam, nagyon jó dió- és tökmagolajhoz is, most csak ez utóbbit használtam az olíva mellé, hogy ne nyomja el annyira a rucola ízét.
Adtam hozzá nagyszemű diót, salotta hagymát és még Szicíliából maradt sült ricottát, aminek utolsó darabjait féltve őrízgettük. 
Gyerekkorom óta szeretem a káposzta legtöbb formáját, kiváltképp a párolt káposztát. Régebben ugyan nem teljesen az ízlésem szerint történt, mert maróan ecetes lében úszott, de amióta magam főzök, megalkottam a - persze számomra - tökéletes párolt vöröskáposztát! (Vagy párolt lilakáposzta, kinek hogy tetszik.) Szinte mindig karácsonykor is az asztalra kerül, hisz ezen a napon legtöbbször klasszikus ételeket eszünk. Régebben kísérleteztem ezzel-azzal, de azt meghagytam a maradék szombatoknak és vasárnapoknak, no meg a jeles ünnepeknek.
Az idők folyamán igazi, családi recept lett belőle.

Nem kell mindig kaviár - ahogy szól a fáma -, de egy veretes húsadag még azon férfiember szívét is megdobogtatja, aki úgy különben nagy barátja a könnyed, mediterrán konyhának. Úgy egyébként, mert kétévente talán, ha egyszer, de mégis a tányérra kerül. Most viszont napok óta mást sem hallottam, csak lenne már egy kis bécsi szelet, vagy ilyesmi, aranylóan panírozott hús, vagy ilyesmi, valami kis salátával, vagy ilyesmi.
Most sóhajthatunk ugyan egy nagyot, de a köz nyomásának néha érdemes eleget tenni. A szabad alkotói terem tehát az *ilyesmi* behatárolásán volt, de az is hamar kiderült, hogy ez valamilyen burgonyasaláta lészen. És ha már ennyire muszáj ez a rántott hús-féle dolog, akkor legalább adjuk meg a módját: lehet, hogy azért sem szeretem a rántott húst, mert többnyire a magyaros verziót kaptam, ettem egész gyerekkoromon keresztül, pedig akármennyire is egy rusztikus étekről van szó, lehet ezt azért kifinomultabban is készíteni. [.....]

Nem vagyok túl bensőséges viszonyban a belsőségekkel.
Na jó, mondhatná bárki is, ha valaki így gondolkodik, mit keres akkor egy belsőségekre kiírt játékon?
Azért a dolog nem volt mindig így! Kiskoromban igen rosszevő gyerek voltam, de mindig volt egy étel, amivel ki lehetett csalogatni az étkezőasztalhoz. Ez pedig a resztelt máj volt, amit én teljes szívemből imádtam. Ettem volna akár hetente is, de nem engedték:-) Ezt a sikersorozatot csupán vagy tíz év szakította meg (ami érdekes módon a lányom születésével kezdődött), amikor is rá nem bírtam nézni semmilyen májra, még a készresültre sem, nemhogy kézbe vegyem és felvágjam! Azóta a helyzet konszolidálódott májügyileg, de a húsán kívül ez maradt az egyetlen része az élő állatnak, amit hajlandó vagyok megenni. [.....]
Múlik a hőség, ahogy látom, de a nyárnak még korántsincs vége - a hideg levesek meg amúgy is jóljönnek minden időben. A vörösboros meggyleves után azonban további igény merült fel, így született az alábbi - igen, vállaljuk -, gyümölcsleves.
Amikor eszembe jut egy-egy különleges társítás - amit nyilván csak én hiszek annak, átnyálazom a szakácskönyveimet és végigpásztázom a hálót - naná, hogy másnak is eszébe juthatott már hasonló kapcsolat!
Igy történt ez most is. A dolog a görögdinnyével kezdődött. Ritkán teszem, de előzetes terv nélkül vettem meg a zöldségesnél, gondoltam, hazafelé menet majd csak eszembe jut valami izgatóbb felhasználása, mint a csupasz gyümölcs, sorbet vagy hasonló jeges finomság lehetne a sorsa. Esetleg vacsora után koktél, némi vodkával. Vagy vörösborral.
Elkezdtem magozni és vagdosni a dinnyét, a színéről jött aztán a további ötlet: paradicsom, mi más! 
Kárminvörös, már-már pinkbe hajló színével egyből magára vonta a figyelmemet. Dobozba zárták, de a polcon is ott kellette magát, mintha azt mondaná: "Harapj már belém!"
A carmine az általunk ismert, hagyományos endívia és a chiogga, (ennek ugyanaz a neve, mint a Velencéhez közeli kisvárosnak), az olasz endívia közötti átmenet, egy ún. vörös endívia. Küllemre nagyon hasonlít a radicchiora is, csak jóval kisebb annál. Harsogó vörös színével azonnal magára vonja a figyelmet, a neve is ezt jelenti: kárminvörös. Nagy előnye, hogy egyáltalán nem keserű, mint híresebb rokonai, épp ellenkezőleg: kimondottan ízletes, ropogós levelei vannak. (Sőt, azt kell mondanom, hogy soha nem ettem még ennyire zamatos, ropogós salátát, amely több aromával bírt, mint egy "vacak" salátalevél.) Kicsi, mint a római saláta szívek, és két napig is eláll sínylődés nélkül. Ennyi előny mellett vannak azért hátrányai is: igen ritkán kapni, ha meg lehet, elég drága...
Nos, szert tettem egy ilyen doboz carmine-re. [.....]
Nehéz egy ilyen könnyű kis étek elé bármit is írni, mert a sütőből áradó illatok már megadják az alaphangulatot... Kicsit egzotikus és eklektikus ízvilág, de még elég szelíd ahhoz, hogy az is meg tudjon vele barátkozni, aki már a hozzávalók listáján is meghökken. A fúziós katagóriába is be lehetne sorolni, de ahhoz azért nem elég extravagáns...
A burgonyaköret egy kissé arabos, mondjuk úgy orientális ihletésű. A rucola már az olasz ízvilágot tükrözi és a dressingjét különleges ecetek dobják fel, a szőlő, ami itt azért nem gyümölcsös kísérőként szerepel, elég szokatlan társ egy főétel tányérján. Az egészet a grillezett kecskesajt teszi még egzotikusabbá. [.....]
A KONYHÁMBÓL. NEKED. HOGY KEDVVEL ÁLLJ NEKI A FŐZÉSNEK. HOGY MINDIG SIKERÜLJÖN.





balinto 2006