
Évente kétszer-háromszor nekiállok, és nagyobb társaságnak főzök egy hatalmas adag húsos káposztát. Hosszú évek óta főzök hasonlót, egy ősrégi francia szakácskönyvben találtam a receptet, ami emlékeim szerint akkoriban eléggé magyarosra hajlott.
Két éve rájöttem, hogy nem véletlen hívom én ezt a mindentbele-egytálamat elzászi káposztának, mert ugyancsak hajaz az ő híres choucroute-jukra.
A choucroute [sukrut] olyan, mint nálunk a töltött káposzta: egy hatalmas fazékban legalább három, de inkább négy-ötféle különböző húsneművel savanyú káposztát főznek, ami jellegéből adódóan másnap, sőt harmadnap felmelegítve sokkal finomabb lesz. Az ízek összeérnek és kiforrnak, akárcsak a mi töltött káposztánknál.
A choucroute-nak nincs különösebb titka, csupán a fűszerezés más, illetve nem biztos, hogy az elzászi kolbászt be tudjuk szerezni, akkor viszont legyen valami hasonló.
Még gyerekkoromban hallottam először a kék pisztrángról, de sehogyan sem tudtam elképzelni, hogyan lesz kék az ezüstös pikkelye. Igazi mélykéket, esetleg azúrkéket, de legfőképp valami káprázatos királykéket vártam, nade. A Duna még fénykorában sem volt kék, a Hegyek is csak nagy jóindulattal nevezhetőek sejtelmes szürkéskéknek, mondja meg valaki, hol van a természetben valódi kék? :)
A pisztráng is inkább szürkéskék, ezzel együtt egy emberöltőnyit kellett rá várnom, hogy magam is nekirugaszkodjak.
A trükk igen egyszerű. A halasnak is érdemes megmondani, hogy "truite au blue" - vagyis kék pisztrángot szeretnénk készíteni. Ha módja van, a még élő halat frissen előkészíti nekünk. Fagyasztott hal nemigen alkalmas erre a "kék" főzésre.
Tényleg, hogy mondják ezt magyarul: főzzük kékre? Az au blue, al blu, vagy blau kifejezések a legtöbb halas múlttal rendelkező nemzet nyelvében megtalálhatók és egyébként nem csak a pisztráng alkalmas arra, hogy kéken villogjon a tányérunkon. /...../
A dolog egész gyanútlanul kezdődött. Az állt a receptben, hogy egy maréknyi mazsolát fél órára áztassunk be egy kanálka rumba. (Sütőrumba:) Aki már sütött mazsolás süteményt, az tudja, miről beszélek.
Meg azt is nyilván tudja, hogy ennyi mazsolának csak sóhaj az a kevés alkohol, a félóra meg egyenesen smafu, a horváthrozi-félének meg különösen.
De haladjunk sorjában. Szóval beáztattam a mazsolát, de mivel keveseltem, hozzátettem még egy kis alkoholt, eléggé megduzzadtak a szemek akkorára. Sütemény megsült, a maradék mazsolát pedig az üvegben jól eltettem a hűtőbe.
Jó sokára került csak elő megint az üveg, eltelhetett már fél év is, épp ideje volt kidobni az ide-oda tologatott mazsolás üveget.
No hát, ha akkor nem nyalok bele az üvegbe, akkor ez a poszt se jött volna létre.
Finom, duzzadt, szinte szétcsattanó mazsolaszemeket találtam, szétrobbant bennük a brandy, mit ragozzam, az a félév teljesen összeboronálta kettejüket. Az aranymazsolák egy sűrű, szirupos alkoholban úsztak, holott semmi mást nem tettem bele annak idején, csak igen jó minőségű alkoholt. /...../
Az újévi szerencselencse elfogyasztásához - már aki követni szeretné a hagyományt - több lehetőség közül választhatunk. Az utóbbi években tarolt nálunk a vöröslencse, idén viszont a zöld puy-i lett a szerencsés:) befutó.
Ez a szegények kaviárjának is becézett, Dél-Franciaországban honos lencsefajta több más, egyszerű vidéki étellel együtt mára már meghódította a gourmet-konyhákat is. A titka egyszerű, külsőre ugyan hasonlatos, de ízre jóval zamatosabb, mint a hagyományos barnalencse. Az ízbomba vastag héjában rejlik és ha akárcsak a rizottót, kíméletesen, megfelelően főzzük, akkor külső burka ress marad, belül viszont krémes lesz, anélkül, hogy az egész lencseszem szétmállana. Ehhez félig lefedve, alacsony hőmérsékleten, kevergetve meg kell párolni. Áztatni nem szükséges, a puy-i lencsének elég félóra.
Ezt az erőteljes zamatot nem is érdemes durva fűszerekkel elnyomni, elég néhány alkotóelem, ami még jobban kihozza azokat. Sózzuk és borsozzuk rendesen, ez az, amit a puy-i megkíván. /...../
Még múlt tél végén, februárban történt, hogy elkísértem a férjemet Brüsszelbe egy üzleti útjára. Csupán egy napom volt, de amíg ő végezte a dolgát, addig én térképpel a kezemben körbebóklásztam a várost. A nevezetességeken már rég túlvoltunk, ezért inkább Brüsszel kulináris arcát kutattam. Van mit.
Vacsorához előre tájékozódtam, mit ajánl Zsófi ebből a hihetetlen széles éttermi kínálatból. Hisz ő csak tudja. Mivel épp a Rue de Midi-ben laktunk, kézenfekvő volt, hogy a listából először a legközelebbi éttermet, a Resource-ot vettük szemügyre. Nem volt szerencsénk, zárt ajtókat találtunk aznap este. Így jutottunk el a Brasserie Roue D’Or-ba, mely közvetlen a Grand Place-ból nyíló, egyik kis mellékutcában található. Kételkedik az ember ilyenkor, felvállalható-e egy kiskocsma két leheletnyire a város turista ütőerétől. Meglepve kellett azt mondanom, hogy igen.
Az önkényes mozaikként összerakott szüreti menüben most a desszert következne, de visszafordulok az elejére. Jöjjön hát néhány ínycsiklandozó falatka, az előétel, a sort pedig valóban az édesség zárja majd.
A chutney elnevezés eléggé elrugaszkodott dolog, de angolszász környezetben olvastam már, és valóban, a gondolattársítás bizony kézenfekvő.
Ősszel az észak-olasz Piemonte tartományban, a Langhe lejtőin szüretelt szőlő mustjából készül egy hosszú időre szóló finomság.
A cognà-t - ahogy piemonti szójárásban hívják - szüret idején felére beforralt mustból és különböző őszi, helyben termő gyümölcsökből főzik, a végén pedig a helyben termett, szintén elsőrangú mogyorót és diót kevernek bele, ezeket meg is pirítják. A többórás főzés után egy sűrű, fűszeres lekvárt kapunk, ami csupán annyira édes, amennyit a must és a gyümölcsök átadtak magukból. A gyümölcsök közül helyi alma, körte, birsalma és füge kerül bele, mindaz, ami az Alpokkal elzárt kis tartományban régebben is helyben megtermett őszre. Az így befőzött lekvár évekig eláll, de biztos kihúzza a következő őszig. Nyaranta hideg vízzel feloldva még szomjoltó ital is válik belőle. [.....]

Meddig illik vajon karácsonyi receptet posztolni?
Ha január közepéig még nyugodtan kívánhatunk bárkinek boldog új évet, akkor talán még január utolsó napjaiban is meg lehet emlékezni egy karácsonyi süteményről. Ha nem ebben a helyes kis csillagformában sütjük és még a fűszerkeveréket is behelyettesítjük azzal, ami leginkább a kedvünkre való, akkor nyugodtan asztalra tehetjük akár egy verőfényes júliusi vasárnap délután is: senki sem fog rájönni a turpisságra!
Sok szót amúgy sem vesztegetnék rá, hisz a valódi angol karácsonyi puding hetekig, bonyolultabb technikával készül, de igazán nem egy rossz utánzat kerekedett belőle! Az eredetire brandys vajat csorgatnak, én ezt whiskyvel helyettesítettem, no és ezért sem lehet már autentikus: skót nedüvel kevertem ki a vajat, amiért ha az angolok meg is orrolnának, csak magukra vethetnek. [.....]

Már csak néhány nap van hátra Karácsonyig és hiába készülök, úgy érzem, hogy az ujjaim között kipereg az idő. Gondolom, nem vagyok ezzel egyedül.
A sok, megírásra váró, karácsonyra való posztból is kevés lesz már, ha oda is jutok, nem leszek bőszavú benne, meglátjuk. A legtöbb főzni-sütnivaló nálam még csak ezután jön, de ami elkészült és érdeklődésre tarthat számot, azt megpróbálom még megírni.
Már sülnek a pici karácsonyi pudingok, aminek egy részét lesz is fagyasztom, hogy tovább maradjon friss, lesznek apró toszkán kekszek és narancsos-mákos kalács is. A többiről nem is szólnék, mert ki tudja, mikor valósulnak meg. Nálunk hosszú lesz a karácsony, idén kerek egy hétig tart, mert így terveztük.
Jó nekünk, ugye?? Így minden napra jut valamilyen finomság is, lelki és testi egyaránt.
Amikor olvastam Millie-nél, hogyan készül karácsonyra, mosolyogtam, mert én is így szeretem. Temérdek mandulát, mogyorót, cukrozott gyümölcsöt, többfajta cukrot, lisztet, csokoládét, jó pár csomag élesztőt, főzni való bort beraktároztam, mintha be lennénk egyszer havazva. A teli kamra mindig magasfokú biztonságérzetet ad.
Tegnap forralt bort főztem. Ilyet mindenki tud, nincs is benne semmi különös. Egy baja van neki, mégpedig az, hogy igen gyorsan párolog. Nem csak a lábasban, de a poharakban is. Az ember lánya leül, megdiskurálja fél óra alatt a napot, és nicsak, el is gőzölgött egy üvegecske. Nahát!! Lehet újra főzni. [.....]

Puszedli, ez számunkra a karácsonyi adventi hangulat legjellegzetesebb süteménye. Benne van minden íz, ha pedig kinyitom a bádogdobozt, amiben lapulnak a puhulni vágyó fűszeres kekszek, akkor még a karácsony illata is megcsapja orrunkat.
Csalóka a neve, mert egyáltalán nincs benne méz, a fűszerek együttes játéka adja ezt a mézközeli ízt. Nem használok készen vásárolt mézessütemény-keveréket, mivel házilag is könnyen össze lehet állítani. Legfőbb szempont a saját ízlésünk legyen! (Egyébként meg kiváló gasztroajándék is lehet belőle.)
Ahogy Maci is írta, ez a puszedli egészen más jellegű, mint a készen vásárolt, tüneményesen finom, omlós nürnbergi, lisztnélküli puszedlik. Más, de a maga módján ugyanolyan finom!! Kétségtelen, hogy nem vetekedhet az üzemi, profi cukrászok által sütött példányokkal, érződik rajta a házi jelző, de aki eddig kóstolta, mind hatalmas hümmögések között nyilatkozott róla:-)
Több nekifutás, formálódás eredménye ez a saját, finomított receptúra, kisebb-nagyobb eltéréssel több helyen is megtaláljuk az alapreceptet, amit aztán ízlés szerint formálhatunk.
A receptben külön csoportokra szedtem a hozzávalókat, hogy ezen belül bárki ki-ki maga is kísérletezhessen. Diót is adhatunk hozzá, de ne sokat, hisz a puszedli a mandulából él, az, és a fűszerek finom együttese adja ezt az egyedi ízt!
Sütés után kissé kihűtöttem, majd likőrrel elkevert cukormázzal megkentem, megszárítottam és betettem egy bádogdobozba. Jó, ha pár napig ott pihen, puhább lesz tőle.

Egyik egyszerű, kedvenc húsételünk ez a tejben párolt sertésszelet, amit eredetileg ugyan borjúból illene, abból igazán finom, de olykor sertéskaraj is megteszi. A lényege az, hogy a hús friss zöldfűszeres tejben párolódik legalább egy órán át, mialatt a tej zamatát teljesen magába szívja. Alatta egy darabos, de sűrű mártás marad, amit szinte nem is kell már kezelni. Ehhez általában sajtos polentát szoktam készíteni, és egy-két zöldséget, vagy salátát.
Szintén régóta készítek párolt hagymát, ez volt már sherryben, fehérborban, most pedig fűszeres sörben készült. Az eljárás szinte mindig ugyanaz: a hagymát olívaolajon vagy vajon kissé megforgatom, felöntöm az alkohollal és bőven megszórom a fűszerekkel.
Most újítottam, mikor ugyanis Beatbull-nál olvastam a vaníliás olívaolajról, egyből bekattant ez a párolt hagyma. Beatbull úgy áradozott róla, hogy már a számban éreztem a vaníliás-sörös hagyma ellenálhatatlan ízét, viszont már nem volt időm, hogy hosszú ideig olajban pácolgassam, pihentessem a vaníliarudat. (Ő felmelegítette az olajat, úgy tette bele a felhasított vaníliarudat, aztán használt belőle) Ezért egy fél, felhasított rudat tettem a grappás sörbe (igen, hatványozott alkohol, de a borostyánszínű, nebbiolo-grappa igen jónak bizonyult - de el is hagyható, ha valakinek nincs, vagy soknak találja.), úgy ment bele a többi fűszer.
El kell mondanom, hogy ennél a sörös hagymánál valóban kiemelt fontosságú a sör minősége! Sima, mezei sörből egyszerű párolt hagymánk lesz, én viszont erős barnasört szoktam használni (mint általában a főzésnél), ami teljesen más zamatot ad az ételnek! Legkedvesebb söröm ebben a műfajban a belga Leffe, hát ennél ezt sem szabad sajnálni, nem kell bele sok. A végén, a sör szinte bekaramellizálódik, és vékonyan bevonja a hagymaszemeket is. Épp ezért legfinomabb a salottahagyma.

Mindig is azt hittem erről az egyszemélyes tortácskáról, hogy azok a huncut franciák találták fel. Míg egyszer egy olasz étteremben - nem is az étlapon, hanem a pincérfiú unszoló ajánlására - végül is kötélnek álltam és ezt rendeltem. Csodálkozásomra a fiú vehemensen állította, hogy ez bizony egy ősrégi olasz recept északról, csak épp a franciák próbálták eltulajdonítani tőlük a tortácska szellemi atyjának kijáró jogokat. Kvázi ellopták.
Fogalmam sincs a kifejletről, de amíg a franciák és az olaszok eldöntik, hogy Moelleux au chocolat vagy esetleg Tortino di cioccolato lesz-e a tányérunkon (vagy esetleg egész más), addig én szépen sütögetem csak tovább ezeket a helyes kis csokicsodákat.
A zabaglione, a ricottakrém és a forró gyümölcssaláta mellett ez az a villámdesszert, amit valóban percek alatt az asztalra lehet varázsolni. Nem csak hogy nem kell, de nem is lehet rá előkészülni. Amíg a csokoládé felolvad, addig éppen össze lehet keverni a többi hozzávalót, bekapcsolni a sütőt és kivajazni a soufflé-formácskákat. 
Gyerekkorom óta szeretem a káposzta legtöbb formáját, kiváltképp a párolt káposztát. Régebben ugyan nem teljesen az ízlésem szerint történt, mert maróan ecetes lében úszott, de amióta magam főzök, megalkottam a - persze számomra - tökéletes párolt vöröskáposztát! (Vagy párolt lilakáposzta, kinek hogy tetszik.) Szinte mindig karácsonykor is az asztalra kerül, hisz ezen a napon legtöbbször klasszikus ételeket eszünk. Régebben kísérleteztem ezzel-azzal, de azt meghagytam a maradék szombatoknak és vasárnapoknak, no meg a jeles ünnepeknek.
Az idők folyamán igazi, családi recept lett belőle.

Eddig sikeresen titkoltam, hogy nem csak a mediterrán konyhák iránt érzek nagy vonzódást.
Az angolszász konyhaművészetről ugyan nem sok jót lehet mondani (mások még kevesebbet, mint én), de az édességfronton - nálam legalábbis - sikerült maradandót alkotniuk. Az örök toplistámon jó pár édesség szerepel a répatortán és a brownie-n kivül is, és ha ezek az édességek nem is tartoznak a világ csúcsgasztronómiájának élvonalába, az alapot felturbózva azért ezekből a mostohán kezelt, egyszerűbb édességekből is kulináris élményt lehet faragni.
Akárcsak ebből az almás ropogosból. Az egész nem áll másból, mint egy morzsolt tésztakabát egy felvágott almarétegen. Ez eddig nem lenne túl izgalmas, ugye? [.....]

Egy embert sem ismerek, aki miután kóstolta, szenvtelenül el tudna menni a rote Grütze (ejtsd: roote grücce) mellett. Ez a zseniálisan egyszerű, gyümölcsös desszert Észak-Európából származik, ahol nyáron piros bogyós gyümölcsök tették ki az édes vitaminháztartás eléggé szűkös hadát. Idejét sem tudom, mióta lettem én is Grütze-függő: talán harminc éve kóstoltam először, azóta a Grütze a privát étlapom oszlopos tagja lett, húsz éve pedig a konyhámé is. Ha összeszámolnám, melyik édesség fordult meg leggyakrabban a konyhámban, hát biztos a Grütze vezetne! Ha vendégek is ették nálam egyszer, visszatérő vendég lett ő is. (És a vendégek is:-))

A Grütze szó a németben kását jelent (ónémet jelentése:
gruzzi = durváraőrölt) ami azt mutatja, hogy régen durvára tört, valamilyen gabonából készítették a Grütze-t, először még
gyümölcs nélkül. Olyan lehetett, mint az angoloknál a porridge. (Németország keleti részében még ma is valamilyen őrölt gabonával sűrített, csupán gyümölcsléből készül az általuk eredetinek vélt, igazi Grütze.) Piros (rot) pedig akkor lett, amikor pár száz évvel ezelőtt, ráúnván az unalmas gabonakására, bogyós gyümölcsöket is elkezdtek belefőzni, hisz északon javarészt ez termett - és terem most is. [.....]
Idejét sem tudom már, olyan rég volt, amikor egyszer Bécsben egy káprázatos túrógombócot ettem. Hogyne ismertem volna a túrógombócot, sokszor csináltam addig magam is, de olyanra sosem sikerült, mint amit ott, akkor ettem. Nemcsak a gombócok megjelenésében volt különbség: mákos volt, sőt ebből a belsejébe is jutott, vanília mártásra is emlékszem talán, és az elmaradhatatlan szilvarösztire is. De nem csak ezért ízlett kimondhatatlanul, hanem azért is, mert a gombóc szinte lebegett, olyan könnyed volt!
Persze azonnal tudni szerettem volna a receptjét. De annak idején még azt a szót sem ismertük, hogy internet, (ha-ha, ilyen is volt egyszer) ezért sokáig várnom kellett, míg végre osztrák üzlettársakra tettem szert.
És akkor megtudtam a gombócok titkát!
Szóval senki se higgye azt, hogy kedves túrógombócunk magyar eredetű! Dehogyis! A túrógombóc sok más egyébbel együtt a monarchia idején jött át hozzánk, és mi magyarok egy kissé leegyszerűsítettük az elkészítését.
Két nagy különbség van a két elkészítési mód között. Fogalmam sincs, hogy a magyar gombócot miért búzadarával dúsítják, mikor az eredetiben nem is azzal készült. Azért nem értem igazán, mert ettől a gombóc elnehezül, sőt egy csomó időt kell várni, amíg a dara felszívja a szükséges nedvességet. [.....]

A KONYHÁMBÓL. NEKED. HOGY KEDVVEL ÁLLJ NEKI A FŐZÉSNEK. HOGY MINDIG SIKERÜLJÖN.





balinto 2006