
Szeretem a szárzellert és sokat használom. Ez eddig nem újdonság, az íze nem csak az itáliai ízeket határozza meg, de már magyaros ételekben is viszontláttam. Szinte azonos szerepet játszik, mint nálunk a fehérrépa. Kulisszák mögötti, csöndesen megbújó kis szereplő, aki, ha esélyt adunk neki, igazi hőssé válhat. Akárcsak a fehérrépa.
A szárzellert mindig kötegben vesszük. Így terem, így is árusítják, de gyakran csak egy-két darab kell belőle. A többi megy a hűtőbe, hisz egy kisétkű családnál képtelenség elfogyasztani pár nap alatt.
Ilyenkor jönnek aztán a trükkök, mi is legyen a maradékkal.
Levest mindig lehet belőle főzni, de azt is megúnja az ember. Egy ideje olívaolajban és vajban pirítva készítek belőle köretet, könnyű vacsorát, és alaposan megszórom sajttal. Készült már belőle édes fagylalt és lekvár is, most pedig pestot kevertem belőle. Illetve nem a szárából, hanem csak a leveléből! [.....]

Ezt a levest még két éve főztem először, amikor az az emlékezetes hőhullám végigsöpört Európán. Maradékokból állt össze, de nemcsak finom, de igen üdítő is lett. El is feledkeztem róla, amikor azonban Ízbolygó, majd Beatbull is olajpöttyöket csöpögtetett a levesére, azon nyomban eszembe juttatta, hogy ezen a levesen próbáltam ki először, és lám, egy mokkáskanál segítségével egész helyes kis minitócsákat sikerült elhelyeznem.
Úgy látszik, már akkor is kedveltem a pirított szezámolajat, és már akkor is hajtottam a hideg, nyári levesekre :-)) Így van ez, amikor az embert behozza a múltja:-))
Arra emlékszem, hogy első alkalommal a joghurt (pontosabban annak minősége) nem tetszett benne, de utána már odafigyelve házi joghurtot használtam. Tényleg fontos, a legjobb hozzá a görög joghurt, ami tömény, savanykás, rendkívül ízgazdag, de akkor egy kicsivel több folyadékot kell hozzáadni.
Nyáron nem nehéz friss kukoricát vásárolni, azzal lesz a legfinomabb!
A szezámolaj és a chilipor pedig az egyéni heppem volt, de nagyon bejött! Összességében egy lágy ízű, üdítő leves lett, amit jócskán feldobtam az olajjal és egy kevés chilivel.
Nem kell mindig kaviár - ahogy szól a fáma -, de egy veretes húsadag még azon férfiember szívét is megdobogtatja, aki úgy különben nagy barátja a könnyed, mediterrán konyhának. Úgy egyébként, mert kétévente talán, ha egyszer, de mégis a tányérra kerül. Most viszont napok óta mást sem hallottam, csak lenne már egy kis bécsi szelet, vagy ilyesmi, aranylóan panírozott hús, vagy ilyesmi, valami kis salátával, vagy ilyesmi.
Most sóhajthatunk ugyan egy nagyot, de a köz nyomásának néha érdemes eleget tenni. A szabad alkotói terem tehát az *ilyesmi* behatárolásán volt, de az is hamar kiderült, hogy ez valamilyen burgonyasaláta lészen. És ha már ennyire muszáj ez a rántott hús-féle dolog, akkor legalább adjuk meg a módját: lehet, hogy azért sem szeretem a rántott húst, mert többnyire a magyaros verziót kaptam, ettem egész gyerekkoromon keresztül, pedig akármennyire is egy rusztikus étekről van szó, lehet ezt azért kifinomultabban is készíteni. [.....]

Húsvét után mindenből lett egy kis maradék, és semmiből sem lehetett már egy önálló fogást készíteni.
Ekkor belekezdtem legkedvesebb tevékenységembe: mindent kipakoltam a konyhaasztalra, aminek el kellett tűnnie, alaposan végigmustráltam, mérlegeltem, először fejben aztán a konyhában is elkezdtem főzni. Közben mértem és jegyzeteltem.
A salátában egyenlő arányban van spárga, cukorborsó és cukkini, az egészet pedig még melegen összekevertem a mártással (kinek melyikkel) és vékony sonkaszeletekre halmoztam, amit egy ecsettel szintén bekentem a mártással. A babcsíra is maradék volt, de hihetetlenül kedvezően kiegészítette a zöld, még meleg, ropogós salátát. A family style arra utal, hogy kétféle dressinget készítettem: 
A KONYHÁMBÓL. NEKED. HOGY KEDVVEL ÁLLJ NEKI A FŐZÉSNEK. HOGY MINDIG SIKERÜLJÖN.





balinto 2006