
A legújabb VKF!-et a Tarkabárka halas blog csapata kapta meg, számomra két igen kedves személy, ezért is örültem meg a kiírásnak. A blogra is érdemes odafigyelni, egyedülálló a magyar blogszférában, nagy fába - vagy mibe is, tengert még se mondhatok - vágták Gabáék a fejszét, vagy evezőt. Együnk minél több halat, az nem járja, hogy magyar gyerekek ezerszámra úgy nőnek fel, hogy halat elvétve is csak a fagyasztópultból ismernek, azt is halfilé néven, mert hogy ez a legelterjedtebb gyűjtőnév halaink elnevezésére, ha nem tudtátok volna.
Ezen az áldatlan, keserves állapoton próbál segíteni a blog, akinek tehát szívügye a halfogyasztás, az olvassa, főzze, de nem csak azok, hisz ez a téma mindenkinek szól!
Bele is vágok, mert rémesen túl vagyunk már a meghosszabbított határidőn is.
A VKF!-en most kimondottan hazai, édesvizi hal volt a téma, nem sokat gondolkodtam, mikor megláttam a pulton a füstölt pisztrángot, kész is volt a terv. Az egyszerű pizzát igazából a rengeteg sült zsálya dobja fel, először magam is megijedtem a saját ötletemtől, de kiváló lett, sőt, szerénytelenül mondhatom, még annál is jobb. A füstölt pisztráng, a bivalymozzarella és a zsálya remek trió, csak ajánlani tudom!!
Itt a nyár és végre itt az igazi, aromás paradicsom. Illetve már hetek óta itt van, de én csak most értem ide, hogy írjak is róla, bocsánat ezért a kissé sablonos és enyhén szólva is teátrális beugróért.
Viszont tényleg itt a friss, érett, jóízű paradicsom. Térdig járunk benne és enni kell, mert hihetetlenül egészséges. A spanyolok azt ajánlják, hogy három darabot együnk meg belőle naponta. Az olaszok nem ajánlanak semmit, ők mellépakolnak egy kis mozzarellát és tálalják. Vagy megfőzik. Sugonak. De ez egy másik történet.
Csak kapkodom a fejem, mennyi színes paradicsom terem manapság a piacon. Idestova háromezer fajta létezik és a számuk szinte hetente nő. A nevüket sem tudom pontosan és az az érzésem támad, hogy nem is érdemes őket megjegyezni - jó esetben még húszig sem jutnék el. /...../
Amióta néhány hete leírtam a facebook-on, hogy egy sietős és farkaséhes este egy meglehetősen felejthetős pizzát vettem, megígértem, hogy kifejlesztek egy igen gyors pizzareceptet. Mert a jó pizzához igenis nagyon sok idő kell, de ha ez még sem áll rendelkezésünkre és készek vagyunk akár bele is halni, ha nem jutunk egy tisztességes pizzához (és mi ugye tudjuk, hogy vannak ilyen és hasonló helyzetek), hát igen, azoknak - és nekem is - örömmel jelentem, most meg van a megoldás! Pár napra rá kikísérleteztem az ultimatíve szupergyors receptet, természetesen ez is azonnal fészbukkolva lett. (Jelentkezzetek be a Facebook-ra és jelöljétek be a Dalla cucinát, mert még több receptet és gondolatot osztok meg ott, ami itt a blogon nem szerepel!)
Nem szeretném érdemeimet lekicsinyíteni, de ahhoz képest, hogy egy igazi, nápolyi minőségű pizza egy legalábbis félnapos művelettel ér fel, ahhoz képest ez a gyors verzió kimondottan ínyencdarab.
Na de lássuk csak sorjában.
Előre szólok, h o s s z ú b e j e g y z é s k ö v e t k e z i k ! Aki csak a receptre kíváncsi - amit fölöttébb sajnálnék - az ugorjon legalulra. Nem tudja, mit veszít :)
Ha egy recept úgy kezdődik, hogy marinált és hogy mozzarella, az már csak jó lehet. Mikor megláttam phzs-nél ezt a bejegyzést, pont arra gondoltam, hogy én ezt csakis szeretni fogom, hisz a pácolt mozzarellát minden elképzelhető formájában nagyon kedvelem.
Úgy is lett, el is készült pár nap múlva, igaz csak chilipehellyel és szárított oregánóval, mert nem volt épp friss paprikám kéznél. Mivel phzs írta, hogy J. Oliver receptjéről van szó, rákerestem a neten, hátha rátalálok az eredetire. És lám, a crème fraîche-ben pácolt mozzarella rengeteg helyen megtalálható. J.O. nem is tett mást, csupán egy egyszerű, olasz klasszikusra rápakolt egy kis francia tejfölt, innentől kezdve pedig mint egy J.O.-recept vonul be a történelembe.
Eddig négyszer készítettem, de mindig apró változtatásokkal. Az már biztos, hogy bivalymozzarellával és a már említett crème fraîche-sel lesz a legjobb, mert ez finoman beépül a porózus sajtba. Persze a jó, kissé fűízű, karcosabb olívaolaj sem hátrány, no meg a frissen reszelt citromhéj és a friss zöldfűszer sem. /...../
Két olyan fogást is akartam készíteni, amibe fekete olívabogyó kellett. Mire eljutottam a zöldségeshez, addigra bezárt, így nem kaptam frisset. De olíva kellett, nem is kevés, ezért leemeltem a polcról két üveg helyesen kinéző fekete olívabogyót.
A meglepetés otthon ért, mikor kibontottam és megkóstoltam. Rossz íze nem volt, azt nem mondhattam, amolyan semmilyen íze nem volt.
Valamit tennem kellett, negyven deka olíva mégsem kerülhet a kukába, mondom, rossz nem volt, csak semleges. Olívakrémet kevertem belőle, amit pirított kenyérre kenve jól beuzsonnáztam. 
Ennyi olívából nagyon sok krém lett. Ha a tetejére annyi olajat csorgatunk, amennyi ellepi, akár egy hónapig is eltarthatjuk a hűtőben. Felhasználáskor keverjük bele az olajat, vagy öntsük le róla.
Közeleg a Húsvét, akár főtt tojásra is tehetjük, lazításként pedig elkeverhetjük még kevés ricottával.
El lehet azon vitatkozni, mely fogások képezik Szicília rusztikus konyhájának az alapját. Az azonban biztos, hogy a délolasz sziget kulináris jéghegyének csúcsaként a caponata, a cassata és a cannoli mellett az arancini, ezek a sült kis rizsgombóckák biztosan dobogós helyen végeznének.
Aki komppal érkezik Szicíliába, azt már nem sokkal indulás után megcsapja a hajón a frissen kisütött arancino finom illata. Nem túlzás, az első meleg étel, amellyel szicíliai utunk során találkozhatunk, minden bizonnyal arancini lesz. Ezután minden sarkon találkozhatunk vele - mindig frissen, forrón kisütve. Az arancini - ahogy a neve is jelzi - kisméretű narancs, hisz kisütve aranysárga gombóc lesz belőle, akárcsak egy kisebb narancsméretű mandarin.
Megszámlálhatatlan variációban készül és természetesen minden háziasszony a sajátjára esküszik. Alapja azonban a risottónak való rizs, és talán meglepő, hisz Szicília nem a risottójáról híres, a rizs csupán ebben a formában terjedt el. A risottóból megmaradt rizsből is könnyű elkészíteni, hagyjuk másnapig kihűlni és töltsük meg. [.....]

Ha valaki szereti az egyszerű, enyhén csípős ételeket, amelyekben a hús, a rizs és a bab játsza a főszerepet, akkor a kubai konyhában nagy valószínűséggel kedvét leli majd. A világ eme szegletének konyhájáról nem lehet ugyan szakácskönyvnyi információkat felhalmozni, kulináris titkokat szájra-szájra adni, ennek ellenére érdemes vele egy kicsit megismerkedünk.
A gyökereiből eredően Kuba konyháját elsősorban a hódító spanyolok, az afrikai rabszolgák no és persze a (nem csak) kedvtelésből és pénzkereseti céllal Kubába átruccanó amerikaiak formálták, mely a helybeli alapanyagokra, szokásokra, és természetesen a mindig jelenlévő hiánygazdálkodásra építkezett.
Az étlapot mindet kétséget kizáróan néhány alapanyag határozza meg: a rizs és a fekete bab szinte egy étkezésből sem hiányozhat (talán inkább úgy fogalmaznék, hogy egyáltalán nem is hiányzik), ehhez jön a hagyma, a fokhagyma és a paprika. Ezekből készül az úgynevezett sofrito, egyfajta fűszeres egyveleg, amelynek segítségével már a többi fogást is ízesítik. Persze léteznek számunkra egzotikus zöldégek és gyümölcsök is, mint például az édesburgonya, vagy a yuca, de ezekkel ritkábban találkozhatunk. Ha valakinek netán feltűnt volna: igen, a sziget konyhája is a kreol konyhára emlékeztet, illetve annak az egyszerűbb, vidéki formájára, a cajun-re.
Talán sejthetjük, hogy Kubában elsősorban a bendő jóllakatása a cél, csak kevés embernek lehet az étkezéssel kulináris célja. A húsfogyasztást nem minden család engedheti meg magának, ha igen, akkor főleg sertés és csirke akad a tányéron (de ezek viszont rendkívül változatosak), a marhahús csak kivételes ünnepek ajándéka. [.....]
A pár héttel ezelőtt készített fehérbab saláta kapcsán Rossamela-nak és nekem is eszembe jutott, hogy ez a saláta még ízletesebb is lehetne, ha többfajta babból és gabonából készítenénk. A jófajta olívaolaj, finom fehérbor és friss zöldfűszerek ízét még mindig lehetne egy csöppet fokozni.
Akár egy ilyen, vagy hasonló összeállításból is puskázhatunk saját ízlésünkre és kamránkra hagyatkozva.
Hasonlóan készült, mint a múltkori, viszont megpróbáltam annyi bab- és lencsefajtát összeszedni, amennyi csak módomban volt: [.....]
Vannak étkek, melyeket olyan kis keskeny mezsgye választ el egymástól, hogy nehéz nevet adni nekik, vagy urambocsá, valamilyen kategóriába betuszkolni őket. Nem engedik, ellenben elvárják, sőt megkövetelik tőlünk, hogy úgy élvezzük őket, ahogy vannak. És ez így is van rendjén.
Akkor lettem figyelmes a receptre, amikor Eszter blogjában közzétette az isteni Sophia Loren egyik spagettis receptjét és föleszméltem, hogy már csillagévek távlatából sem készítettem újra ilyet. (A könyvet még abból az időkből ismerem, amikor kis hazánkban a nagy többségnek még elvétve voltak fogalmai az olasz konyhakultúrával kapcsolatban, és most igen visszafogottan fogalmaztam...)
Sophia Loren ezen könyve, az *Eat with Me* mára igazi kinccsé lett: az 1972-ben kiadott könyv mára horrorisztikus árakon kél el.
A recept roppant egyszerű és szerintem itt a Pasta alla checca átdolgozott változatáról van szó (a pasta itt többnyire a spagettit jelenti, ez a nyers, darabos mártás ezzel igen jól harmonizál, de találkoztam másfajta tésztával is, mint a farfalle, vagy penne.) A Róma környéki születésű Sophia édesanyja nyilván jól ismerte és gyakran készítette ezt a pastát, amit aztán a neve miatt (checca (e: kekka) = mondjuk így, a *kézmeleg* mártás után neveztek el, de némely átíratban akár utcalányt is jelent, helytelenül...) nem bizonyult túl nyomdaképesnek. Mindez csupán az én feltevésem, de a Spaghetti con pomodori freschi (Spagetti friss paradicsommal) ugyan nem bővelkedik annyi izgalomban, de egy könyv számára azért mégiscsak szalonképesebbnek bizonyult. [.....]
Sokszor elhangzik a különböző receptekben, hogy öntsünk fel ezt-azt alaplével, használjunk zöldség- vagy csirkealaplevet. Ez az étel jellegétől függően lehet zöldségből, vagy húsból, esetleg halból. Mire is jó ez? Hiszen vízzel is főzhetnénk, nem?
Az alaplé a benne főtt élelmiszerek által tele van íz- és ásványi anyagokkal, amiket, ha újra főzünk vele, átad majd a benne lévő húsba, zöldségbe, ahelyett, hogy elvonná azokat. Ezáltal a készítendő étel sokkal zamatosabb, finomabb lesz, sőt megtartja ásványianyag tartalmát is, mert azok nem oldódnak ki az újabb főzővízbe. Fontos, hogy mindig hideg vízbe tegyük fel főni és csak a végén sózzunk, így jutnak át az aromaanyagok a főzőlébe. Éppen csak gyöngyözzön a víz, a fazekat pedig ne fedjük le.
Ha ezt az alaplevet kevesebb folyadékkal és hússal készítjük, akkor igazi húslevest kapunk. Ez önmagában is nagyszerű leves lehet.
Az olasz konyhában az alaplé - a brodo - a benne főtt zöldségektől más ízű. Igazából csak a hagyma és a sárgarépa közös bennük a mi húslevesünkkel. A szárzeller, a paprika és a paradicsom elmaradhatatlan, sőt, egy kisebb peperoncinot is tehetünk bele (ez a tipikus olasz csípős paprika), akkor az egész leves enyhén pikáns lesz. A citromhéj egy újszerű, nagyon friss íz, távlatokat nyit meg, én igen kedvelem az alaplében. Friss zöldfűszerekből azt tegyünk bele, ami van - lehetőleg minél többet.
Ezt a levet különböző betétekkel tovább lehet tuningolni. Olyan lesz, mint maga az egész mai olasz konyha: az igen egyszerű alapfogásokból jó minőségű alapanyagokkal társítva gyors, de raffinált újabb ételeket kapunk.
Ha a kész levest meghintjük egy kis szerecsendióval, majd tojásból, pestoból és lisztből készült kis galuskákat szaggatunk bele, máris pestos húslevest kapunk.
Ha vajban megpirítunk egy-egy szelet fehér kenyeret, a tányér aljára tesszük, rátörünk egy tojást, majd vastagon megszórjuk igazán jó reszelt parmezánnal, akkor már csak rá kell kanalaznunk a forró brodot: ebből lesz a zuppa pavese.
Stracciatella ("szétszaggatott") a neve a talján módon készült tojáslevesnek. (Igen, ugyanaz a neve, mint a fagylaltnak.) Ehhez személyenként 1 tojáshoz 1 evőkanál reszelt parmezánt és kevés polentát (kukoricadarát) keverünk, majd ezt a keveréket belecsorgatjuk a fővő levesbe.
Az alapléhez nem kell mindig friss alapanyagot vásárolni. Betehetjük a fagyasztóba is és onnan szükség szerint elő lehet venni. A zöldséget elég, ha elnagyoltan felvágjuk, hisz úgy sem tudjuk tovább hasznosítani, 2 óra alatt minden anyag kifő belőle és íztelen lesz. (Más a helyzet, ha húst is főzünk bele, akkor marad némi íze, de az sem lesz sok. Vagyis a zöldség megtette kötelességét, a zöldség mehet.)
Összefoglaló receptgyűjtemény a főelemként zöldség- és húsalaplével készült ételekről a magyarnyelvű gasztroblogokban ITT található.
Itt azokat a leveseket tüntetem fel, amiben az alaplé játssza a főszerepet és amiket néhány gyors kiegészítővel könnyű levessé lehet varázsolni. (Nem összetévesztendő azokkal a komolyabb levesekkel, melyeknél a folyadék hozzávalója maga az alaplé.)

Zöldség- és húsalaplé
(Brodo)
2 ek olívaolaj
4 db hagyma
3 db sárgarépa
4 db szárzeller
4 db paradicsom
1 db paprika
4 gerezd fokhagyma
1 db citrom héja
4 db babérlevél
A fűszerekből
2 ág kakukkfű, friss
2 ág rozmaring, friss
2 ág oregano, friss
5 levél zsálya
½ csokor petrezselyem
2 ek gomba, szárítva
3-4 l víz
2 tk só
1 tk bors, őrölve
Egy 5 literes lábasban (a fenti mennyiséghez szükséges) felforrósítom az olajat és beleteszem a hagymát, a sárgarépát és a szárzellert, majd 10 perc alatt közepes hőn párolom, hogy egy kicsit színt kapjon és megpiruljon. Ezután hozzáöntök 3 vagy 4 liter hideg vizet. (A víz mennyisége attól függ, mit is akarunk kezdeni az alaplével: kevesebb vízzel koncentráltabb lesz és különböző betétekkel már önmagában is fogyasztható. Ha további fogásokhoz akarjuk felhasználni, akkor több is mehet bele.) Egészben beleteszem a paradicsomot, a paprikát, a fokhagymát és a citrom héját. (A citromhéjtól pikáns, érdekes íze lesz, csak arra vigyázunk, hogy a héj alatti fehér rész ne kerüljön bele, mert attól keserű lesz.) A fűszerekből lehetőleg néhány friss ágat teszek hozzá, (a fentiekből legalább 2 fajtát) és ha van, akkor egy kevés szárított gombát. Szárított fűszer nemigen jó hozzá, de fagyasztott is jó bele.
Ehhez az alapléhez bármilyen húst is hozzá lehet tenni, akkor a húslevesíz előtérbe kerül.
Most az egészet legalább 2,5 órán keresztül egész kis hőn főzöm. Ha kész, kevés sót (legfeljebb 2 teáskanállal) és borsot teszek bele, majd leszűröm.
Ha kihűlt, üvegekbe téve beteszem a hűtőbe, de ha koncentráltabbra készítem, akkor lefagyasztom, mert kevesebb helyet foglal.
3-4 liter alaplé (hús nélkül)
300 ml alaplé / 51 kcal / 2,3 g zsír / LF30 40%
Biztos sokan ismerik azt a Bertolli-reklámot, amelyben a vidéki, testes, izzadthomlokú asszonyságok hatalmas kondérokban órákon át keverik a paradicsomos sugót. Egyszer csak érkezik a főnökasszony, és összehúzott szemöldöke alatt, a teljes Bertolli-üzem vizslató szemeitől kísérve elégedetten rábólint egy kondér - feltehetően - ínycsiklandozó tartalmára.
Hát valahogy így kellene ennek a ragunak is készülnie!
Ha valamire azt lehet mondani, hogy mindenki másképp csinálja, akkor ez a húsos paradicsomos ragu minden bizonnyal ide tartozna.
A neve azt mutatja, hogy Észak-Olaszországból, Bologna-ból származik, de arrafelé nem csak máshogy hívják, de máshogy is tálalják. Európa többi részén terjedhetett el így, mivel spagetti, meg bolognai, az ugye olyan jól hangzik és mennyire olasz! Nézzük csak meg a turistásabb környékek éttermeinek étlapjait, azokról seholsem felejtették le, de ha eltévedünk a helyi lakosok által látogatott kis trattoriákba, ott hiába keressük a bolognais spagettit az étlapon! Ha ilyesmit szeretnénk enni, akkor pastát kérjünk, al ragù, akkor a legnagyobb valószínűség szerint egy húsos paradicsommártással készült szélesmetéltet kapunk.
Mindenki másképp csinálja, de az alap azért mégis hasonló. Szalonna, vagyis pancetta kerül az aljára, ezen pirul a vegyes darálthús. Ha nincs többfajta húsunk, akkor csak marhát vegyünk, disznóhús önmagában nem szokásos. Néhány helyen még csirkemájat is tesznek bele, ez főleg a déli regionális konyhákra jellemző. Zöldségek közül a sárgarépa és a szárzeller elengedhetetlen egy igazi ragùhoz, aki ezekkel hadilábon áll, akkor is tegyen bele egy keveset, úgyis szétfő a végére. [.....]

A KONYHÁMBÓL. NEKED. HOGY KEDVVEL ÁLLJ NEKI A FŐZÉSNEK. HOGY MINDIG SIKERÜLJÖN.





balinto 2006