
A Szega Foods receptversenyén annyira felbuzdultam, hogy júniusban több fogást is készítettem rá. Lettek alkonyatban készült képek is, de időhiány miatt posztolni sem tudtam már őket a Szega oldalára. Tervezetben viszont már akkor beírtam mindegyiket, így semmi akadálya, hogy végre megmutassam őket.
Pár napja már hivatalosan is kitört a nyár, a hőmérő csak kúszik, mi meg rendre kiizzadjuk a bevitt folyadékmennyiséget, de enni kell. Maradnak tehát a kevés főzéssel járó ételek.
Ebben a vacsorában annyi a különleges, hogy nagyon kevés zsírt tartalmaz, és még ezt is lehet csökkenteni! Kétféle halat tettünk a grillre, egy-egy kifilézett durbincsot és egy pisztrángot, mindegyik hasában nagyon sok hajszálvékonyra szelt kezeletlen citrom van, rettentő nagy üdeséget okozva, és persze friss zöldfűszer.
Az utóbbi időben rákaptam a csicseriborsóra, ebből kifolyólag elképzelhető, hogy gyakrabban szerepel majd az étlapon - és ahogy időm engedi, recept is lesz belőle. A dolog nem új keletű, mindig is voltak ilyenfajta fellángolásaim, bár lehet, hogy ehhez a frissen szerzett vonzalomhoz egy halom frissen fellelt csicseriborsó is erősen hozzájárult. Ki tudja :)
Ez a bárányragu a lehető legegyszerűbben készült, tényleg nincs rajta mit cifrázni. A gyakorlottabbaknak még receptleírás sem szükséges, annyira adja magát. Vannak ilyen napok, mi tagadás.
Általában száraz csicseriborsót használok, mert tapasztalatom, hogy ha nem is nagyságrenddel, de finomabb, mint a konzerv. Ez utóbbi viszont azonnal kéznél van, tehát hirtelen született vacsoraötleteket sem kell este hétkor ennek hiányában elvetni. Szóval a konzerv is szalonképes, punktum. Mindig kettő legyen a polcon, sosemlehettudnimirekell-alapon. Még egy okosság: azonos gyártótól vegyük mindkettőt, tessék elhinni, tudom, miért mondom. (Természetesen ez minden másra is vonatkozik, nem csak a csicseriborsóra.)
Még gyerekkoromban hallottam először a kék pisztrángról, de sehogyan sem tudtam elképzelni, hogyan lesz kék az ezüstös pikkelye. Igazi mélykéket, esetleg azúrkéket, de legfőképp valami káprázatos királykéket vártam, nade. A Duna még fénykorában sem volt kék, a Hegyek is csak nagy jóindulattal nevezhetőek sejtelmes szürkéskéknek, mondja meg valaki, hol van a természetben valódi kék? :)
A pisztráng is inkább szürkéskék, ezzel együtt egy emberöltőnyit kellett rá várnom, hogy magam is nekirugaszkodjak.
A trükk igen egyszerű. A halasnak is érdemes megmondani, hogy "truite au blue" - vagyis kék pisztrángot szeretnénk készíteni. Ha módja van, a még élő halat frissen előkészíti nekünk. Fagyasztott hal nemigen alkalmas erre a "kék" főzésre.
Tényleg, hogy mondják ezt magyarul: főzzük kékre? Az au blue, al blu, vagy blau kifejezések a legtöbb halas múlttal rendelkező nemzet nyelvében megtalálhatók és egyébként nem csak a pisztráng alkalmas arra, hogy kéken villogjon a tányérunkon. /...../
Gabah dióval és fontinával töltött sertéskaraja egy hét leforgása alatt több olvasót is megihletett. Nem csoda, könnyű elkészíteni és látványos eredmény produkálható vele. Amolyan villantós vendégfogadó.
Mivel nálunk egy teljes karaj eléggé nagyocska lett volna, két kisebb sertésszűzből készítettem, ennek megfelelően kevesebb "zseb" is került beléjük. Ez nagyjából három adagnyi, másnap hidegen ettük a maradékot, tehát a hidegkonyhás vizsga is sikerrel járt.
Mivel én szószmániás vagyok, aláöntöttem egy kevés bort és alaplevet, ebből egy intenzív ízű mártást redukáltam a végén. a körete pedig zöldborsós párolt brokkoli volt, melynek a tetejére pirított diót szórtam a maradékból.
Világéletemben szerettem a paradicsomlevest, talán ez az egyetlen zöldség - pardon, gyümölcs -, amiért minden egyebet becserélnék, akár egy hatalmas adag francia krémest is. Képtelen vagyok megúnni.
Szép pályát írt le nálam a paradicsomleves műfaja, kezdetét az óvodás idő jelentette berántott, betűtésztás formában, de gondolom ezzel nem vagyok egyedül. Amióta tinikoromban aztán kitárult előttem a világ, a paradicsomleves is átment néhány fazonírozáson, volt köztük hígabb, fűszeres példány főtt tojással, indiai csípős, orosz fajta sok hússal és káposztával, mexikói avokádós, természetesen az olasz főzelékszerű püré is, néha fehérbabbal, az állomásait nem is részletezném, a leírásuk bizonyára megtöltene egy egész posztot is.
Így eljutunk ahhoz a ponthoz is, hogy nem csak klasszikus felfogású paradicsomleves létezik, annyi kísérletezés után én például kimondottan szeretem gyümölcsökkel együtt, igen, akár levesben is. Ilyenkor télen friss, édes, lédús ananásszal nagy élmény, sőt, még egészséges is.
Tessék csak kipróbálni!
Szeretem az egytálételeket, ez mindig hálás dolog. Főzni is, enni is, tálalni is, mondjuk fotózni már kevésbé:), de ez más kérdés, ezzel a problémával azonban bizonyára nem vagyok egyedül. Az egyetlen gyenge pont az ízesítés, fűszerezés, hisz utólag már alig lehet rajtuk javítani. Ha kevés a lé, kiszárad, ha sok, akkor tocsog, igazítani pedig a sózáson kívül szinte nem is lehet, szóval egy jó egytálétel elkészítéséhez szükséges némi tapasztalat.
Ezzel a szicíliai ihletésű egytállal nehéz tévedni. Ezerféle variációja létezik, most édesköményes kolbász helyett mortadellát tettem bele. Ha hús nélkül készül, akkor kiváló köret. A legnagyobb különbség a mi rakottas ételeinkhez képest az, hogy semmilyen tejterméket nem tartalmaz. Helyette öntsünk bele bort, alaplevet és nagyon sok extraszűz olívaolajat!
Szégyen lenne lemaradnom a VKF! legújabb fordulójáról, mivel igencsak szívemen viselem a gasztroajándékok készítését. Nemcsak sordíszként szolgál az a tábla az oldalsávon, nem, tényleg nagyon szeretem a gasztro témájú ajándékokat - adni és kapni is egyaránt. Ilyenkor úgy érzem, mintha magamból is adnék valamit. Ha pedig nem ehető, vagy nem a saját kezem alkotta ajándékról van szó, a gondolataim, a törődésem mindenképpen helyet kapnak egy másik konyhában.
Ötletem tengernyi lenne, de időm mostanában még az eső után felszáradó tócsafoltoknál is kevesebb, de erre az almazselére még futotta. Azaz, dehogy futotta, hisz ezt sem én készítettem, hogy stílszerű legyek - ajándékba kaptam:). Viszont annyira finom volt, hogy megfogadtam, biztos nekiállok magam is, mert pikk-pakk össze lehet dobni.
Azonnal rá is jöttem, mitől ennyire finom. Elárulom, pedig látszólag semmi különös, csupán egy almazselé!

Húsz évvel ezelőtt még a kutya sem evett nálunk előételt. Ha jól emlékszem, akkoriban még a középkategóriás éttermek sem vezették az étlapon, nagyúri szórakozásnak tartották csupán.
Külföldön járva én már akkor megszerettem ezeket kisebb falattól féltányérig terjedő fogásokat és ennek csupán egyetlen oka volt: mennyiségüknél fogva két előétellel kisétkűként már jól is laktam. A mai napig jobban is kedvelem az előételválasztékot, mint a hús-köret duóját.
Hát nem csoda, ha az előétel néha főételként is működik? Vagy fordítva? A főételt kisebb adagokra, pici kis szósszal, helyesen elhelyezett zöldségekkel feldobva simán eladhatjuk gyomrotnyitó, étvágygerjesztő falatként is. Az átmenet abszolút gusto kérdése, csak a mennyiség játszik szerepet. [.....]

Nemcsak a blogban jelent meg régen leves, de az Újévet leszámítva mi sem ettünk az utóbbi időben. Pedig kár lenne elhanyagolni, ilyenkor egy sűrű, forró leves az egyik legjobb, amit tehetünk magunkért - leszámítva persze a forralt bort, de annak igen kétes a tápláló, bár annál nagyobb a vidító hatása.
Ezt a levest pedig még akkor is össze lehet dobni, ha éppenséggel késő este esünk be az ajtón, és bár tele van a hűtő mindenféle finomsággal, mi mégiscsak valami gyomormelengető levesre és arra a forró tálkára gondolunk, amit két kezünkkel körbemarkolászhatunk.
Komolyan mondom, ezt a levest röpke negyedóra alatt állítottam össze - hihetetlen, ugye?? Pedig pontosan így volt!
Na jó, van egy kis titka a dolognak. A húsgombóc már készen volt, csak elő kellett venni a fagyasztóból. Nemrég ugyanis fantasztikus felismerésem volt, amikor a szuperpiacon kézbe vettem egy húsgombócos zacskót. Mi lenne, ha magam gyártanék ilyet? Csak össze kell gyúrni ízlés szerint a húsgombócokat - minél kisebbeket, annál jobb -, kevés olajban forgatva kisütni őket, hűlni hagyni és aztán fóliába csomagolva bepaterolni őket a fagyasztóba. Egyszerű, nem?? :) Hozzá kell azonban tennem, hogy a kész-húsgombóc-projektet a szilveszterről megmaradt tetemes mennyiség is indikálta, de innen már egyenes út vezetett a saját felfedezésem finomításához. [.....]

Karácsonykor kissé hagyománytörőek voltunk. Szép és lelkiekben gazdag karácsonyi időszakunk volt, azt hiszem, mindannyian szívesen emlékszünk majd vissza erre az évre. A hosszú évek során magunk által kialakított tradíciókat is csak az étkezés terén törtük meg.
Már október óta terveztem a karácsonyi hét menüsorait, de még az utolsó héten is tanakodtam, hogy biztosan mindenki megtalálja a saját kedvencét, de azért valamelyest illeszkedjen az ünnep adta kerethez.
Egy pont azért biztos volt: férjem végtelen bánatára elmaradt a sült, töltött szárnyas, ehelyett vaddisznót sütöttem. Az egésznek tiszta prózai oka van. Apósom egyik barátjától kaptunk több kiló, saját maga elterített vaddisznót, amit aztán a kívánságunknak megfelelően előkészítve fagyasztva hetekkel ezelőtt meg is kaptunk. Az ilyen csemegének képtelenség ellenállni, ezért úgy döntöttünk, Szenteste vaddisznó legyen! Hisz a Karácsony attól is szép, hogy még nagyobb gonddal készülő finom falatokat együnk, nem? Ezért még az elmaradhatatlan vöröskáposztáról is lemondtam, hisz egyáltalán nem illett hozzá.
A Szenteste menüje a következőképpen alakult:
- Libahájban sült, konfitált libamáj házi pirítóson, lilahagymával, paprikával és paradicsommal
- Vaddisznósült toszkán módra házi gnocchival és szalonnába tekert ceruzababbal
- Szíciliai cassata
[.....]

Idén sem maradhat el az újévi lencse, aztán hogy ennek fogyasztása meghozza-e a kívánt eredményt, azt majd ki-ki döntse el maga. Magam évek óta főzök lencselevest, de igen nagy távszélességben variálom, nehogy megúnjuk véletlenül. A közös nevező szinte csak a lencse, abból is többfajtát főztem már.
Ebben az évben savanyú káposztával készült, ami a mi konyhánkban talán nem megszokott, bár a káposztával készült bableves csülökkel vagy egyéb finom húsneművel viszont gyakran előfordul honi fazekakban is.
A mostani lencselevesünk trentinoi példára készült. A talján konyhában szinte csak északon használnak savanyú káposztát, főként Trentinoban és Dél-Tirolban. Erről a konyháról többször zengtem már itt ódákat, mert ugyancsak megérdemli, de most nem teszem. Az egyik legismertebb trentinoi savanyú káposztás fogás egy speciális kolbásszal, a luganegával (lucanica) készül, a crauti con luganega pedig szinte minden étlapon szerepel.
Nekem most nem volt luganegám, viszont gyors galambpostával még idejében megérkezett Ízbolygótól egy rakomány paprikás kolbász (ezer köszönet érte! :), így azt tettem bele. Nem elég Trentino rusztikus-fúziós konyhája, ezt még egy kis hungarikummal is megfejeltük. Fejedelmi ízű lett, ezt már csak azért is állíthatom, mert éjszaka, mikor már hűlőben volt, hozzálöttyintettem egy jó adag francia pezsgőt is, nehogy kárba vesszen.

Egyre jobban nekibátorkodom a marhahúslevesnek. Nem, nem a főzéssel van a baj, tudok húslevest főzni, de ahogy már írtam róla, nehezen fogyna el a főtt marhahús. Sokan vannak, akik szósz vagy egyéb köret társaságában azért csak eleszegetik a húst, így már én is gyakrabban főzöm. Csupán a velejárót kell hozzá kitalálni, a leves pedig megmarad nagyon finom alaplének. Azért egy tányérral most is ettünk előtte, de nálam nem ez lesz a húsleves főzésének a célja.
Újabban felfedeztem magamnak a zellert, mármint a zellergumót. Annyi finom, jófajta zöldség van mostanában, hogy képtelen vagyok mindegyikre sort keríteni, így a zellerrel is mostohán bántam. Még mondja azt valaki, hogy jön a tél és nincs friss zöldség és gyümölcs! Csak végig kell menni a piacon, és néha úgy érzem magam, mintha nyár lenne, alig tudok választani az éppen érő, színes zöldségek közül! Zöldell a kelbimbó, itt van rég a gesztenye, a sütőtök, édes már a szőlő, és rendkívül finom a zeller is.
Teljesen belehabarodtam, már másodszorra készül zelleres vacsora, közben egy szeletet mindig elrágcsálok csak úgy magában, főzés közben, egy pohárka fehérbor társaságában. Közben utánaolvastam, hogy a zeller hihetetlen egészséges is, szóval nem ártana mindennap ennünk, igazi női zöldség. (Sok női bajra jó, többek között idegeskedésre is, már akit ez érint:-)
[.....]

Említettem már, hogy szinte mindig van a hűtőmben valamilyen alaplé. Néha nekiállok és magam gyártom a szárított zöldségkeveréket, hogy áthidaljam azt az időt, amikor épp elfogyott a Lé, de többnyire csak zöldségből főzöm az alaplevet. Ennek roppant egyszerű az oka - meg voltam róla győződve, hogy a húslevesben főtt hús úgy sem fogyna el semmire. Célom sosem volt vele, semmi olyat nem terveztem, amibe levesben főtt hús kellene, ha mégis pont erre lenne szükségem, akkor azt azzal a céllal megfőzöm és kész. Egyszóval az ilyen dolog nálunk fölösleges melléktermék.
Így ment ez a dolog hosszú időn keresztül, meg is volt az alaplé főzésének a heti, begyakorolt menete. Egészen néhány héttel ezelőttig, amikor egy fogáshoz valóban finom húslevesre lett volna szükségem. Vettem aprólékot, combot, szárnyat, összesen másfél kilót, ugyanúgy rengeteg zöldséget, ahogy szoktam és megfőztem a csirkelevest. A húst félretettem a hűtőbe, és szóltam a férjemnek (kutyánk nincs), hogy van ott valami, de nekem nincs vele célom. A csirkehús-egyveleg, szószerint szőröstűl-bőröstül pár órán belül eltűnt a hűtőből.
Mivel a húsleves mégis csak nagyon finom lett, a következő héten megismételtem ezt a procedúrát. A hús újfent bekerült a hűtőbe, ahonnan másnap estére megint csak nyoma veszett. Lassan úgy érzem magam, mint viccmesélés közben, de tény, hogy harmadik héten a férjem már rá is kérdezett, hogy ugye főzök megint csirkehúslevest, sőt, neki jobb ötlete is van, mi lenne, ha most marhahúst vennénk? Lehet abból húslevest főzni? [.....]

Ehhez a történethez két dolgot el kell mesélnem.
Ott kezdeném, hogy évek óta vágyom, - mit vágyom! - fenem a fogam amolyan kis tűzálló, amuse bouche-formákra, amiket a sütőbe is be lehet tenni. Falatka-kanalam már van, de azokon csak hidegen összeállított harapnivalót lehet tálalni, pici, miniatűr sütött kis csodákat viszont nem. Érthetetlen, miért is szerettem volna ezeket a pöttöm, babakonyhába való kis formákat birtokolni, hisz ezek maga a luxus. Nemcsak az ára teszi azzá, de néha félóra, míg a bennük feltálalt étel elkészül, amit aztán egy mokkáskanállal két falattal el is tüntet a kedves vendég. Merthogy csak jeles vendégnek készül, az is biztos!
Évek óta kinéztem magamnak ezeket a formákat és erősen vágyakozva tekintgettem rájuk, mint ahogy egy kisgyerek a játékbolt kirakatára nyomja pici kis orrát, hogy jobban magáénak higgye az üveg mögötti csodavilágot. Én még a kezembe is fogtam őket (tenyérbe elfér mindegyik) és lelki szemeimmel beléjük is képzeltem a gőzölgő belevalót.
Hát így álmodoztam én évekig, mert fölöslegesnek éreztem én ezt a holmit, de nagyon. Múlt hónapban aztán egyre gyakrabban kerülgettem a boltot, aminek ajtaja mögött legalább húszfajta ilyen piciny kis csetresz várt - hát persze, rám!! Aztán egyik este megint csak elballagtam az üzlet felé, és belestem, bent van-e az öregúr, a tulaj. [.....]

Rajtam kívül sajnos senki nem szereti a családban a kelbimbót, ezért ritkán készül nálam, pedig én odavagyok érte. Gyerekkoromban viszont sokat ettük, szerencsére változatos formában, annak idején pedig még fagyasztott terméket sem lehetett kapni, így mindig frissből készült.
Igen, az oxaláttartalma is alacsony, akárcsak a brokkolinak, biztos ezért nyomatta jóanyám rendszeresen. Manapság krémlevesekben is eltüntethetném, de arra meg minek pazarolnám el, aki ennyire nem szereti, az egyen mást:-))
A gesztenyés kelbimbó igazi őszi étel, hisz mindkettőnek most van szezonja. Egyszer egy évben elkészítem, vendégeknek, amikor más is kerül az asztalra, nehogy a család fanyalogva éhezzen. Azonban leginkább magamnak főzöm, és bevallom, az alábbi mennyiséget egyedül lapátoltam be, egy-két pohár rizling társaságában... Rémesen finom volt, egy szem sem maradt belőle, így biztos, hogy hamarosan megismétlem. Legfeljebb megint vendégeket hívok.
Az alábbi mártás csupán pillanatfelvétel, úgy szoktam készíteni, ahogy épp kedvem van. [.....]

A KONYHÁMBÓL. NEKED. HOGY KEDVVEL ÁLLJ NEKI A FŐZÉSNEK. HOGY MINDIG SIKERÜLJÖN.





balinto 2006