
Hónapok óta nem vettük már elő a tésztagépet. De hiányzott már nagyon a tésztagyúrás, gyömöszölés, a gyümölcsös tálban meg friss, illatos narancsok kellették magukat, talán innen jött az ihlet. Gyakran van az úgy, hogy sosem tudjuk meg, mi is volt a múzsa, de nem is ez a lényeg.
Mivel a tésztába olaj kell, nem is kevés, szinte tálcán - akarom mondani üvegben - kínálta magát a lehetőség: hát persze, narancsos olívaolaj! (És persze minden más ízesítésű olívaolaj, ezen lehetőségek száma pedig egyenlő a fekvő nyolcassal.) Ehhez adtam még némi kis tört peperoncinot és néhány szál sáfrányt is.
A tésztát még reggel, munka előtt gyúrtam össze, később pedig felhívtam a férjemet, hogy szerezzen be valami jóféle halat a narancsos tésztámhoz. Rábíztam. Gondoltam, kifőzzük a tésztát, a halból, akármi is lészen az, majd készítek valami mellé- meg rávalót. (.....)

Az úgy volt, hogy már tavaly ősz végén tudtam, hogy február elején valamiféle skót kekszet, de előtte szintén ottanról származó különlegességet kell készítenem. A társaság elég nagynak - és főleg kulinárisan igényesnek - ígérkezett, ezért már idejekorán elkezdtem receptek után nézelődni. A nagy decemberi hajtás után januárra tolódott a projekt, de akkor teljes gőzzel nekiálltam. Beleástam magam a skót gasztrokultúrába, milyen szerencse, hogy a férjem, aki ugye sokat utazik:), hozott nekem egyszer egy skót szakácskönyvet is.
Mit mondjak, azt meg kellett állapítanom, hogy a skót konyha azért merőben eltér az angoltól. Még sohasem jártam Skóciában (de lehet, hogy ez az állapot idén változik, hip-hip hurrá:)), de szerettem volna olyan embereknek főzni, akik otthon vannak ezen a téren és nemcsak a skót whiskylepárlókban keringő megperzselő illatokat érzik, de ehhez a konyhához fűződő ízekben is otthon vannak, még akkor is, ha ez nekem, mint laikusnak, igenis kihívás! /...../

Van a férjemnek egy igazán jó tulajdonsága. Persze több is van neki, hisz enélkül nem nyerhette volna meg a férjem című dobogós helyezést, de esetünkben és az alábbi történet kapcsán most ezt az egyet emelném ki.
Üzleti útjai során rendszeresen meglep azzal, amire igazán vágyom, legyen az parfüm, egy adott ruhamárka, vagy egyéb, rég áhított kütyü. A szakácskönyv külön ajándékozási kategóriát képvisel, ugyanis minden útjáról kapok egy autentikus darabot. Szerencsére sokat utazik :), ezért az utóbbi időben szép számmal gyarapodott a könyvtáram.
Így volt ez a legutóbbi, őszi londoni útja során is. Elmondása szerint csak állt és állt a nigellás, jamies és egyéb könyves polcok előtt (el tudom képzelni) és képtelen volt eldönteni, mi is ebből a valóban eredeti, nemzeti konyha. Egy igazi gasztroblogger férjeként azonban leemelt a polcról egy egyszerű, de klasszikusnak vélt darabot, a britek amolyan horváthilonkáját, amit aztán diadalittasan kapott elő a koffer mélyéből. .....

Régen sütöttem már olyan süteményt, amely ilyen kevés munkával ennyire látványos eredményt adott volna. Csupa nagybetűkkel kellene most ideírnom, hogy elfoglalt háziasszonyok számára, akik egy hajszolt hét utáni vasárnap is valami kényeztetőt szeretnének a családnak tálalni, szóval azoknak ez a sütemény valóságos áldás.
Egy hónapja sütöttem először, amikor egy vasárnap délutáni sürgős munka kapcsán összegyűltünk a dolgozóban, én pedig úgy gondoltam, hogy mindenkinek jobban csúszik a munka, ha rásegítünk egy kis nyalánksággal. Az eredetit Lilla oldalán találtam, sokat nem is változtattam rajta, a lényeg megmaradt. Egyből feltűnt, hogy mitől gyors, ugyanakkor mitől lesz ilyen hihetetlen finom: gyakorlatilag csak néhány kész alapanyagot kell gondosan összedobni, és voilá, készen is van! Ahogy írtam az elején, nehéz 10 perc alatt ennél finomabb süteményt sütni, nekem hasonló mutatvány eddig csupán 1-2 óra alatt sikerült.
A titok nyitja persze mindig a megfelelő minőségben rejlik. Legjobb, ha magunk sütjük az amarettit, akkor finom lesz és nem túl édes. Nekem most ehhez extra jó minőségű amarettim volt, hálás dolognak bizonyult. ....

Ez a töltött palacsinta még Max gombócos VKF!-jére készült - ott is a desszertes szekcióba gondoltam -, de úgy találtam, nem gördül eléggé. Aztán megnyugodva láttam, hogy mások is elég tágan értelmezték a magától forgó, ehető alkalmatosságokat, de addigra már jócskán kicsúsztam az időből.
Viszont itt a helye, mivel nagyon finom lett és magam is variáltam még utána. Mivel rengeteg palacsintát sütöttem, ezért három napig szinte ezt ettük édességnek.
A palacsintákat a szokásos módon, kevés liszttel és sok tojással sütöttem. A töltelék őszibarack volt, amit hosszabb ideig pácoltam egy finom, fűszeres-boros mártásban, aztán felvágtam és összekevertem ricottával. Ez a krémes töltelék egyébként önállóan is megállja a helyét, hihetetlen finom, gazdag ízű lett.

El lehet azon vitatkozni, mely fogások képezik Szicília rusztikus konyhájának az alapját. Az azonban biztos, hogy a délolasz sziget kulináris jéghegyének csúcsaként a caponata, a cassata és a cannoli mellett az arancini, ezek a sült kis rizsgombóckák biztosan dobogós helyen végeznének.
Aki komppal érkezik Szicíliába, azt már nem sokkal indulás után megcsapja a hajón a frissen kisütött arancino finom illata. Nem túlzás, az első meleg étel, amellyel szicíliai utunk során találkozhatunk, minden bizonnyal arancini lesz. Ezután minden sarkon találkozhatunk vele - mindig frissen, forrón kisütve. Az arancini - ahogy a neve is jelzi - kisméretű narancs, hisz kisütve aranysárga gombóc lesz belőle, akárcsak egy kisebb narancsméretű mandarin.
Megszámlálhatatlan variációban készül és természetesen minden háziasszony a sajátjára esküszik. Alapja azonban a risottónak való rizs, és talán meglepő, hisz Szicília nem a risottójáról híres, a rizs csupán ebben a formában terjedt el. A risottóból megmaradt rizsből is könnyű elkészíteni, hagyjuk másnapig kihűlni és töltsük meg. [.....]

Szerintem nincs is olyan ember, aki ne tudna tiramisùt készíteni. Aki ezt állítja magáról, az vagy nem evett még eddig életében, vagy kezdő a konyhában. No, mindkettőn könnyen lehet segíteni, hisz a tiramisù egy rémesen egyszerű krémes desszert. Nálunk az alapverzió is gyakran készül, de mostanában újítgatok ezen a téren is. Így született a narancsos-mákos változat, aminek hihetetlen sikere lett.
Lehet, hogy ez a curryvel megszórt példány nem lesz olyan népszerű, de nagyon finom volt! [.....]

Talán a meleg miatt, talán időszűke miatt, de mostanában rengeteg salátát készítek. Átgondolatlanul veszek gyorsan néhány friss zöldséget, és este, mikor már minden zárva és képtelenség lenne hiánypótlás miatt elzarándokolni a sarki fűszereshez, összedobok belőle egy villámgyors vacsorát.
Így készült ez a saláta is, amit három napig egyfolytában ettem. Nem, nem azért, mert annyi lett és muszáj volt elpusztítani a maradékot, hanem mert annyira finomra sikerült, hogy képtelenség volt abbahagynom. A mangóbalzsam eddig is a szívem csücske volt, de így, mogyoróolajjal megbolondítva valami észvesztő párost alkotnak. Komolyan mondom, teljesen belehabarodtam. Hihetetlen, mit lehet kihozni belőle egy kevés kis naranccsal, dióízű, markáns sajttal, ropogós zölddel és persze egy kis olvasztott szalonnapörccel.

Amikor kész lett a mandulás párolt mángold, még nem tudtam, mit adjak hozzá. Ott álltam hát egy halom finom körettel, amihez a nagy sietségemben - vagy talán a Szicíliai okozta zavarodottságomban:) - elfelejtettem bárminemű húst venni. Kenyér sem volt! Így gyorsan kitaláltam, hogy mángoldos lepény lenne a legjobb. Az ám, de sem időm, kedvem meg annál kevesebb, hogy sebtében összegyúrjak és pihentessek is egy finom omlós tésztát.
Frittata? Túl egyszerű, túl tojásos. A kézenfekvő megoldást pedig épp a kettő között találtam!
Ugye mindenki emlékszik még a blogokon végigsöprő clafoutis-hullámra? Ami nem más, mint egy sűrű palacsintatésztába rejtett cseresznyés lepény. Magyarán tejes pite, ahogy Ízbolygó nevezte:) (Igaza van:). Így hát készítettem egy sűrű palacsintatésztát, ahogy a crespellákat szokták, de nem is lennék én, ha nem bolondítanám meg egy kicsit. Természetesen nagyon tojásos, boros, és öntöttem bele még egy adag finomságos dióolajat is! (Nem, ez még nem a mogyoróolaj, az is jön majd.) Kinézetre egészen olyan, mint a klasszikus észak-olasz mángoldpite, amit omlóstésztába öntenek, de ez gyorsabb (jóval gyorsabb!), és ízében egyáltalán nem kell szégyenkeznie!
De térjünk rá a poszt tárgyára. Nem csak a mángoldos pitéről szeretnék írni, hanem a VKF! XXIV.-ik fordulójáról is. Nagyon tetszett SL fordulója, kreatív, ötletes, hogy írjunk kedvenc konyhai tárgyunkról, meséljük el, miért pont ő a szívünk csücske és főzzünk is vele valamit.
Azt hiszem, időhiány miatt már az elején eltemettem magamban ezt a fordulót.
Tegnap, vasárnap - napok óta az első szabadabb napomon - olvasgattam a VKF!-es posztokat és igenis kedvet kaptam! Ég bennem a közlési vágy, és mivel épp előtte készült el ez a pite a kedvenc rackásszélű sütőtálamban, hát nosza, megosztom a külvilággal. [.....]

Képzeljük el, hogy vannak olyan népek, ahol értetlenül néznének a mi almás rétesünkre. Hihetetlen, ugye? Ez nem is lehet igaz! És fordítva ugyan mi a helyzet? Elfogadnánk mi idegen országok számunkra ismeretlen, de mégis nagy klasszikusait? Vagy fintorogva odébbtolnánk a tányért, hogy na de kérem, ez meg micsoda??
Szakasztott így történt ez nálunk, amint ma délben az asztalra tettem a desszertet, a nápolyi pastierát. A család bennfentes tagjai csak mosolyogtak, míg a mit sem sejtő tudatlanok néhány perces riadt szemlélődés és latolgatás után, de mégis elszántan betoltak egy falatot a szájukba. KIS falatot.
"Micsoda?? Hogy ez búza?? A tortában??
"Miért? A búzát megeszed a kenyérben, akkor a szemes már nem is jó?"
"De hát ez úgy néz ki, mint a... mint a lencse, vagy mi....
"Edd már meg, nem harap!"
A vége az lett, hogy csomagolnom kellett még egy szeletet.
A búza pedig igaz. Ebbe az omlós tésztába bújtatott ricotta-töltelékbe főtt búzát tesznek, ez pedig igen elterjedt Itália déli részén. A búzaszemeket tejben vagy vízben megfőzik és különféleképpen tálalják, akár főtel részeként, akár desszertként. Úgy kezelhetjük, mint a kuszkuszt vagy a bulgurt.

Pár napig tart még a Nagyböjt időszaka.
Ez a gombócleves nem csak böjtre való, de nevéból eredően kimondottan böjti leves is, Európa gombócnagyhatalmából, Észak-Olaszországból származik. Ígértem már, hogy közzéteszem a dél-tiroli klasszikus gombócvariációkat, bár erre kevés szükség lesz, hisz az alapot ebből a gombócból is pontosan megismerhetjük! (Viszont mindkét nagy kedvencem, a sajtos és a szalonnás is megérdemel egy posztot!)
A klasszikus receptúrától annyiban tértem el, hogy magos, rozsos száraz kenyeret használtam, de ez egy nagyon jó aromás, gazdag gombócot eredményezett, a húslevesbe pedig sárga- és fehérrépát is főztem. A leves után kicsi, soktojásos crespellákat akartam sütni, amit majd finoman megszórunk barnacukorral, de erre már nem került sor: teljesen jóllaktunk a levessel.

Már a kommentekből is látszott, hogy nagy sikere lesz Gabojsza többhagymás lencsetortájának. Többször próbáltam már megfejteni egy-egy sikeres recept anatómiáját, amelyekről szinte már előre érezni, hogy bloggerkörökben tarolni fog. A titok nyitjára eddig magam még nem jöttem rá, de az biztos, hogy az ilyen receptek viszonylag egyszerűek, szinte minden alapanyag könnyen elérhető, valamelyest igazodnak a (modern) magyar ízlésvilághoz, ugyanakkor raffináltak, hisz tartalmazzák azt a bizonyos kis csavart.
Azt hiszem, Gabojsza lencsetortája is ilyen lesz.
Izgatott a belbecs, ezért hamar megsütöttem én is. [.....]

Mindig rácsodálkozom, milyen fantasztikus dolgok sülhetnek ki egy egyszerű, hagyományos receptúrából is! Ezt pedig most szó szerint is vehetjük!:), akár a nagy étteremalakítás során is tálalható!:)
Több, mint egy éve tologattam magam előtt ezt a receptet, míg tavaly nyáron végül elkészült. Bárcsak ne vártam volna vele ennyi ideig, hisz azóta is többször sütöttem már. Egy olyan ír klasszikusról van szó (innen terjedt el aztán az angol, az amerikai és az ausztrál konyhákban is), amit ezer- (mit ezer! millió)féle módon lehet variálni. (A deluxe magazin is ír arról, milyen édességet együnk egy ír pub-ban.) Egyébként egy hasonló puding az itáliai konyhában is megtalálható, olyat is sütök majd. (Hát nem érdekes, milyen kicsi a [gasztro]világ?)
Az alap valami elképesztően egyszerű: veszünk egy másnapos toastkenyeret (íme egy újabb ékes példa a múltbéli brit háziasszonyok takarékosságára), alaposan megkenjük jóféle vajjal és felszeleteljük. Innen ered a neve is, hogy ugye vajaskenyér-puding. A szeleteket egy tűzálló tálba fektetjük és rálocsolunk egy tojásos-tejes-cukros keveréket. Ennyi. Mehet a sütőbe, mikor átsült, már tálalhatjuk is.
Ez az alapverzió aztán számtalan séfet is megihletett (akik valahogy mindig a saját verziójukként adják ezt tovább:):), hisz iszonyú jól fel lehet turbózni, gyümölccsel, tejszínnel, alkohollal, sőt, különböző szószokkal is fel lehet dobni. [.....]

Már akkor megtetszett Eszter vaddisznóraguja, amikor közzétette. Feledésbe azért nem merült, szerencsére újra eszembe is jutott, amikor a vaddisznó-készletemet tologattam a fagyasztóban az idétől az oda.
A receptet szóról-szóra szándékoztam követni, az apróbb változtatások csupán menetközben merültek fel. Nekem például kevésnek bizonyult a hagyma (ezért le is mértem súlyra), de legfőképp azért változtattam az összetételén, mert nekünk kissé édesnek tűnt. A háromfajta szárított gyümölcs, a portói és a lekvár komoly cukormennyiséget rejt, ezt már ránézésre láttam, ezért az előbbiből kevesebbet tettem bele, de a bort és az alaplevet megemeltem. Mondjuk erre szükség is volt, mert tovább pároltam az állatot.
Gesztenyéből a kis mennyiség miatt vákumozott csomagot használtam (a maradékot pedig sajttal ettük, erre később visszatérek). Gombából fagyasztott rókagombát tettem bele.
Remek étel, az biztos! Szarvasból, de marhahúsból is bátran el lehet készíteni, hatalmas adagot is, szép lassan el van magában a sütőben. Másnap is kiváló, ezt szerencsére le tudtuk tesztelni.

Ha lenne olyan, hogy gombócnagyhatalom, akkor az minden bizonnyal Dél-Tirol lenne. Ebben az észak-olasz tartományban dívik a gombóckultúra, szinte nincs is étlap, amelyiken ne szerepelne ilyen vagy olyan görgetnivaló. Ahogy arról már többször írtam ezeken a hasábokon, a politika kényszeréből taljánokká vált osztrákok gasztrokultúrájuk egy részét az egykori osztrák konyhából vették át, de zseniális módon ötvözték a talján konyhával. Egyszerűen nem tudok betelni vele, annyira kerek, ugyanakkor a maga egyszerűségében is kifinomult.
A fent nevezett gombócok közül három fajta vezet (de természetesen ennél jóval több is létezik), ezeket szinte mindenhol megtaláljuk: a dobogós hely legfelső fokán áll nálunk a speck-kel formázott kenyérgombóc, ez majd külön posztot is érdemel, mert imádjuk! A spenótos a már ismert és sokak kedvencévé avanzsált strangolapreti. A sajtos verzió Gruyère-rel készül, és ne feledkezzünk meg a gombás gombócokról sem! Ezeket mind előételnek adják, rendszerint három hihetetlen nagyságú labda boldog tulajdonosai lehetünk, amelyet tocsogósan leöntenek barnára pirított vajjal és frissen reszelt parmezánnal hintik meg a tetejét. Ez a mennyiség azonban főételnek is beillik, úgyhogy nyugodtan kérhetjük ezek után a desszertes lapot is, senki nem fog csodálkozni:)

A KONYHÁMBÓL. NEKED. HOGY KEDVVEL ÁLLJ NEKI A FŐZÉSNEK. HOGY MINDIG SIKERÜLJÖN.







RSS
balinto 2006